Madam Puddifoot Kávézója

Terrymnek

Tudom, hogy nem volt a legudvariasabb tőlem, csak így berontani és kitörni, amikor valószínűleg neki is van mondanivalója, ha már elhívott. Arra viszont nem számítottam, hogy arcát a kezébe fogja temetni, ilyen kétségbeesetten. Egy csapásra megfeledkeztem a saját dolgomról, rögtön elkezdtem aggódni.
- Minden rendben van? - kérdeztem, mert ahogy elhúzta a kezét az arcáról észrevettem, hogy tintafoltokat hagy maga után. Ezt egyszerűen nem is tudom hova rakni. Valószínűleg véletlenül tette, miint egy lány, aki egy pillanatban elfelejti, hogy smink van rajta, a másikban pedig már úgy néz ki mint egy panda.
Úgy látszik nem csak nekem kellett "kifakadnom", ő is elkezdett beszélni, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. A homlokomat ráncoltam, először nem fogtam fel a szavak jelentését, csak amikor már vagy hatodjára visszhangzott a fejemben négy szava; ,,feleségem kell, hogy legyél".
Innentől alig bírtam arra koncentrálni amit mond, a gyomrom óriásit ugrott, a szívem a torkomban kezdett el dobogni és éreztem, hogy újra elönt a pír. Közbe akartam vágni, de akárhányszor kinyitottam a számat, a hangom cserben hagyott. Nem is lett volna szép félbeszakítani Terryt, aki éppen kiöntötte nekem a lelkét, én meg ültem ott, mint egy bábu és legszívesebben azt kívántam volna, hogy nyíljon meg alattam a föld.
Azt vettem észre, hogy a kezem az asztalon van, az ő kezében, de hogy, hogy és mikor került oda, azt biztosan sosem tudnám megmondani.
- Soha ne használd ezt a szót mégegyszer, főleg ne magadra!- jött meg a hangom, bár csak rekedtesen, ahogy a sárvérűt kiejtette. Ez a legnagyobb sértés, amit egy varázsló a másikra mondhat, nem hagyom, hogy itt ilyeneket mondjon, még ha nem is hiszem, hogy tisztába van vele, milyen súlyos szó ez. Bár az mindig felháborít, ha valaki a jelenlétemben használja, most nem volt elég hozzá, hogy kizökkentsen. A másik "ügy", a jövőm... a jövőnk mégis fontosabb.
Olyan rossz volt látni, a szomorúságot a szemében, főleg ahogy az utolsó mondatot ejtette ki az ajkain. Igazából elszégyelltem magam, és mondani akartam valami bíztatót, de semmi nem jutott az eszembe. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Ő az!
A másik oldalról viszont hatalmas kő esett le a szívemről, hogy megtudtam, hogy nem Mardekárost kaptam... akkora, hogy eddig nem is vettem észre, de most azon kaptam magam, hogy mosolygok. A pincérnő pont jókor vágott közbe, így az arcomat az itallap mögé tudtam rejteni. A betűk összefolytak a szemem előtt, nem fogtam fel őket. De a mosolyt csak nem tudtam levakarni a képemről.
- Ez jó lesz.- böktem rá véletlenszerűen egy feliratra. Megvártam, amíg Terry is rendel, hogy elmenjen a nő, utána elkezdtem a táskámban kotorászni.
Előhúztam a kibontatlan borítékot, amin ott vöröslött a Minisztérium pecsétje.
- Köszönöm, hogy te mondtad el!- szólaltam meg végül, de egyenlőre idő kellett, hogy feldolgozzam a történteket.

Képzeljétek magatokat a helyembe. Úgy nősz fel, hogy dúsgazdag vagy. Bármit megkaphatsz, amit csak szeretnél, és ezen felül még szerető család is van melletted, ami sokaknak nem adatik meg. Engem mindenben támogattak a szüleim, és támogatnak most is. Szóval, szerencsésnek mondhattam magam. Az emberek már egyébként is tiszteltek a vagyon és a felmenők miatt, és később magam miatt is. Aztán egyszer csak kiderült, hogy nem vagyok átlagos kisgyerek. Varázslónak születtem. Másnak. Hirtelen kirekesztettnek éreztem magam, és aztán megismerkedtem ezzel a különös világgal, melynek a hierarchiája teljesen különbözik az enyémtől. Itt semmit sem ért az a rengeteg font és kötvény, a hatalmas birtok, itt hamar semmi lettem.
A vér volt az egyedüli, ami számított, a mágiával rendelkező ősök száma, ami nálam egyenlő volt a nullával. Tudtam, hogy küzdenem kell majd, és elfogadni a megalázást, de aztán jött ez a lány, és a múltkori beszélgetésünk a Csillagvizsgálóban. Ez a rendkívüli boszorkány jóval fölöttem áll rangban, mégis azt mondta, nem számít neki a származás. Azóta mintha egy mázsás súllyal kevesebb terhet cipelnék a szívemen. És itt van. Velem szemben, gyönyörű, még ha az arca kissé ki is pirult a nagy izgalomban vagy sietségben.
Aztán úgy éreztem, végem van. Megkapta... A levelet... És mégis eljött. Hát nyilvánvalóvá vált számomra, hogy dühös rám. Azt hiheti most, csak azért hívtam el, mert megjött a levél, csak és kizárólag azért akarok jó kapcsolatot kialakítani vele pont most, mert úgysincs más választásom. Te jó ég! Biztosan gyűlöl engem!
Kétségbeesetten temettem az arcom a tenyeremben, és bosszúsan végighúztam rajta. Csak akkor tudatosult bennem, hogy a szétfolyt tinta most valószínűleg rákenődött az arcomra, tehát a fél fejem kékben úszik. Remek! Ennél jobb már nem is jöhet... Óvatosan kezdtem neki a megfogalmazásnak, nem akartam ennél is jobban megbántani őt.
- Marietta... Sajnálom, hogy nem mondtam el, amint megkaptam a levelemet, de úgy hittem, talán jobb neked, ha megvárjuk a tied érkezését is. Tudom, most mérges vagy rám, és azt hiszed, hogy nem kedvellek téged, és csak azért akartalak elhívni, mert úgy is a feleségem kell, hogy legyél, de ez nem így van! - Az asztal fölött átnyúlva megfogtam a kezét, és úgy folytattam. - Amióta csak megláttalak a Roxfortban, azóta elbűvöltél engem, de sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy elmondjam neked mit érzek, és mivel te főleg a barátnőiddel voltál, féltem odamenni, és elhívni téged bárhová is. És mellesleg attól is féltem, hogy elutasítanál egy olyan sárvérűt, amilyen én vagyok, de már tudom, hogy nem vagy ilyen felszínes. Csak azért gondoltam eddig, mert nem ismertelek, de szívesen megismernélek, ha adnál nekem egy esélyt. Amikor megkaptam a minisztériumi levelemet, megjött a bátorságom, utána múltkor a Csillagvizsgálóban... Kérlek, ne ítélj el emiatt! - már szinte könyörögtem neki. Annyira belejöttem az érzelmeim ilyesformán történő feltárásába, hogy az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy nem olvasta a levelet. - Én csak azt szerettem volna, ha magam miatt kedvelsz meg előbb, nem pedig azért, mert muszáj - hajtottam le a fejem, ahogy befejeztem. Össze voltam zavarodva, kétségbeestem, és nem akartam, hogy Mary megharagudjon, csak remélni mertem, hogy nem késő...
- Választottak már, kedveseim? - zavart meg minket a korosodó pincérnő. Ennél jobb időzítést ki sem szúrhatott volna magának.

Terrymnek

Péntek délután az lenne a normális, hogy egy diák beleveti magát az ágyba és alszik legalább 12órát, vagy a felszabadultság mámorérzetében fürödve csak úgy tengne-lengne, de nem én! Óra után rögtön a könyvtár felé vettem az utam, mert egy csomó minden felmerült bennem, amire azon nyomban választ kellett találnom. A pergamenek között találtam egy fecnit, amire az elvégezendő dolgok hosszú listája volt, de a tanulni valók közt szinte világított két kis szó; Roxmorts-i hétvége.
Terry jutott az eszembe. Megígértem neki, hogy megiszom vele egy... valamit. Erre a gondolatra furcsa érzés kerített hatalmába. Egyszerre, nem is tudom, úgy éreztem, mint akit teljesen besavanyított a tanulás. Ráadásul Cho is biztosan szívesen lemenne, igazán megtehetem azt neki, hogy elkísérem, még ha ott nem is leszünk együtt. Vele szívesen lógnak azok a Griffendélesek is, akik engem kerülnek. Félbehagytam a tanulást, és a hálótermünkbe siettem. Kirámoltam minden mugli ruhámat az ágyra és szortírozni kezdtem, hogy miben nem mehetek semmiképpen. Végül összeállítottam egy egész kis pofás és az időjárásnak is megfelelő szettet. Szinte biztos vagyok benne, hogy Terry sem talárban jön, mint a Roxfort nagy része. Nem is tudom, miért érdekel ez annyira, hogy mi lesz rajtam... Hiszen nem randi!- modogattam magamnak. Hogy is lehetne, hiszen együtt nőttünk fel, már rengeteg alkalma lehetett volna elhívni. Pluszban ott van ez a hülye törvény... Á, biztos csak megkapta már, hogy kit kell elvennie és inkább egy háztársának számol be először. Vagy tanácsot kér, ki tudja?! Majd meglátjuk.
Egész éjjel ezen töprengtem, alig bírtam elaludni, de aztán hamar eljött a szombat reggel. Kipattant a szemem, gyorsan felöltöztem, a mugli ruhára rávettem a talárt és lementem reggelizni a lányokkal. Ez után újra felszaladtunk a hálótermekhez, ahol levettem a talárt és az iskolatáska helyett egy kisebbre váltottam, amibe elfért a pálcám meg még néhány apróság. Mielőtt elindulhattam volna, egy bagoly kopogott az ablakomon. Beengedtem és rögtön a torkomban kezdett dobogni a szívem, amikor megláttam rajta a Minisztériumi pecsétet.
- Gyere már, elkésünk, aztán Friccs nem enged ki minket!- sürgetett meg Cho a másik szobábóll. Begyűrtem a levelet a táskám mélyére, és csatlakoztam hozzá, de az izgatottság nem múlt el.
Még akkor is velem tartott, amikor beléptem a kávézó ajtaján. Rögtön kiszúrtam Terry-t, ő fel is ált köszönteni. De nem! A széket alám segíteni mozdult, micsoda úriember!
- Szia!- pihegtem.
Még mielőtt bármit is mondhatott, vagy leadhattuk volna a rendelést, nem bírtam ki, muszáj volt megszólalnom. Egész idáig magamban bírtam tartani a lányok előtt, de most már tovább nem megy. Minden egyes pillanatban úgy érzem, hogy egyre pirosabb leszek és ilyen idegességet még csak vizsga előtt éreztem
- Megkaptam. A levelet!- néztem sokadmondóan rá, hogy ne ítéljen el, amiért ma nem biztos, hogy a legnyugodtabb leszek, sőt.

/mivel Charlie megengedte, hogy egy kávézóban egyszerre 2 játék is párhuzamosan folyjon.../

Egész héten alig tudtam odafigyelni arra, amit éppen tanultam. Vagyis, inkább csak álcáztam a tanulást, végig az járt a fejemben, hogy ennyi év után el mertem hívni Mariettát egy randira. Bár azt hiszem, ő ezt inkább csak egy kis baráti iszogatásnak gondolja, de ettől még az én szememben, ez bizony egy randevú.
Alig vártam, hogy végre elérkezzen a szombat, és kimehessünk Roxmortsba. Már amennyire izgultam, egy jegyzettömbre azt is felírtam golyóstollal, hogy mit fogok mondani, sőt, a tenyeremre is írtam pár hívószót, arra az esetre, ha túlságosan is zavarba jönnék majd. Órákig gyakoroltam a tükör előtt, hogy maradjak laza mellette, de tudom, hogy nem fog menni. Ha meglátom, azonnal elfelejtek majd mindent.
Így hát a megbeszélt idő előtt egy órával már a kávézóban ücsörögtem, és minden alkalommal, mikor nyílt az ajtó, azt reméltem, hogy Mary lép be. Talán kicsit túlöltöztem ezt a baráti összejövetelt, és kicsit kínosnak is érzem, amiért mugli ruhákat vettem fel a megszokott talár helyett, de már késő visszafordulni.
Lenéztem a tenyeremre, ami már most izzadt, így a szavak elkenődtek rajta, az idegességem egyre csak fokozódott, amikor végre megjelent ő is. Tökéletes és gyönyörű volt, mint mindig.
- Szia! - köszöntöttem széles mosollyal, és felálltam, hogy kihúzzam a székét.

Ron

Mindazonáltal tudtam, hogy nem kerülgethetem sokáig a témát. Tudatosítanom kellett Ronban azt amit érzek és a jelenlegi tényeket, amelyeket nem tudunk csak úgy egyszerűen meg nem történté tenni, megváltoztatni vagy figyelmen kívül hagyni. Mindenképpen beszélnünk kell róla, bizonyos szinten de már amint kimondtam a dolgokat tudtam, hogy nem most. Nem ezt a napot kell elrontanunk azzal, hogy erről fogunk beszélni. Nem... ezt egy másik alkalommal kell majd megbeszélnünk, amikor ketten vagyunk, de semmiképpen sem egy randevún.
- Nem ítélhetsz meg egy embert, akivel még egyetlen szót sem váltottál. - néztem Ronra összevont szemöldökkel. Nem szerettem amikor valaki mindössze az alapján ítél, hogy annak a személynek a neve, és létezése kényelmetlen a számára. Ron további mondandóját hallva azonban úgy éreztem, mint akit egyszerre szúrtak szíven és ütöttek gyomorszájon. Fájt a szívem, mert ha az én nevem lett volna a borítékban, akkor Ronnal nagyon de nagyon sok mindent meg kellett volna beszélnünk, amelyekre más körülmények között sosem került volna sor.
- Vannak dolgok amiken nem változtathatunk. De... ez most úgy vélem nem az az alkalom amikor ezt kellene megbeszélnünk. - utaltam ezzel arra, hogy most egyszerűen csak próbáljuk meg jól érezni magunkat, legalább egy kicsit. És majd... majd később a rendelettel kapcsolatban is mindent megbeszélünk, amit csak megtudunk. És akkor elfogom neki mondani... erre a gondolatra kezemet kihúztam az övé alól és átölelve vele a bögrémet belekortyoltam a meleg teámba.

//Én maradok a pirosnál de vastagítva egész tűrhető //

Hermione

- Ömm, semmi - válaszolok Hermionénak, hisz tényleg nem tudom, mit akartam ezzel a dadogással. Következő mondata azonban vegyes érzelmeket vált ki belőlem, és kicsit össze is zavar. Azt mondta, kedvel engem, egyértelműen, úgy kedvel, de akkor... mi a fenét törődik a rendelettel? Hisz néha a legjobb tanuló is átlépheti a szabályokat, nem?
A rendeletnek már csak az említésére is dühbe jövök. Végre el mertem hívni Hermionét randizni, és úgy tűnik, ő is úgy kedvel engem, ahogyan én őt, erre a Minisztériumnak meg pont most kell kitalálni ezt a szörnyűséget...
- Hermione, én... engem nem érdekel Lisa, bármilyen kedves lány is lehet. Soha az életben nem fogok hozzámenni, ezt most kijelenem! Én igazából... reménykedtem, hogy a te neved találom a levelemben. - válaszolom neki, s a hangom a végére egészen elhalkul. - Én... nem hiszem el! - fakadtam ki. -Hát biztosan van valami megoldás! Vajon mit kezdenek azokkal, akik nem tartják be? Elküldik őket az Azkabanba? Túl sok értelme nem lenne, hisz pont annak tesznek ellenére, amiért annyira küzdenek - hogy ne haljon ki a varázslótársadalom!
Kortyoltam egyet a kávéból. Vajon ezzel ugye nem akart Hermione valami olyasmit kifejezni, hogy hiába kedvel, de a rendelet miatt nem ehetünk együtt? Mármint nekem természetes volt, hogy nem tartom be a szabályokat, de talán neki, aki a legkisebb kihágásunknál is rögtön kiakadt, nagyon nehéz lehet...


//átváltok narancssárgára, ha nem zavar, a sötétpiros olvashatatlan ezen a szürkén...//

Ron

Amíg a rendelésünkre vártunk kezdtem úgy érezni, hogy a csönd csak egyre zavaróbbá és kínosabbá válik, én azonban mégsem törtem meg. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, anélkül hogy el ne rontsam ezt az egész helyzetet. Meg egyébként sem szoktam felesleges megjegyzéseket tenni, elvégre ez a helyzet mindkettőnknek új és számomra kicsit furcsa. Ez anélkül is teljesen nyilvánvaló, hogy szóvá tenném, arról nem is beszélve, hogy azzal csak fokoznám a helyzetet. Hála istennek a csendet megtörték annyira, hogy kihozták az általam kért teát és Ronnak a kávét. Már a nyelven hegyén volt, hogy megjegyzem a kávé nem igazán tesz jót a szívnek, de inkább ráharaptam a nyelvemre. És még jó is volt, mert a következő percben Ron beszélni kezdett. Igazi kissé zavarosan, és nem is igazán értettem, hogy mire szeretett volna kilyukadni.
- Igen? - pillantottam rá elpirulva de biztató mosollyal az arcomon, hogy folytassa nyugodtan amit elkezdett, ha már összeszedte hozzá a gondolatait. Láttam azonban, hogy az ő arca is egy igen erős pirosas színt öltött magára, amiből arra következtettem, hogy legalább olyan furcsán és kínosan érzi magát, mint ahogy én. Belekortyoltam a teámba, amikor hirtelen megéreztem, hogy Ron közelebb csúszik hozzám és egyik kezét a szabad, asztalon pihenő kezemre helyezi. Nem sok hiányzott hozzá, hogy egy kicsit félre nyeljem a forró teát, de azért sikerült leküzdenem a köhögésre való kényszert. Halovány mosolyt csalt az arcomra ez a cselekedet, de úgy éreztem, hogy mivel Ron még mindig hallgat, nekem kellene mondanom valamit. Vagy is hogy sok mindent el kellene neki mondanom.
- Nagyon kedvellek téged már egy ideje... de... szóval ez a házasságos törvény. - kezdtem és már szinte azonnal meg is bántam, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Miért kell nekem mindent tönkre tenni?! Már bánom, hogy nem maradt inkább a kínos csend.

Hermione

A pincér kihozta amit kértünk, a teát Hermionénak, és a kávét nekem. Beletettem jó sok cukrot, és megkevertem az apró kanállal. Még mindig teljesen tanácstalan voltam, mit mondjak? Vagy hogy mondjam? Istenem, Hermionénak annyira igaza volt, amit annyiszor hangoztatott: cseppet sem értek az érzelmekhez... Ahhoz igen, hogy kapásból kimondjam, amit gondolok - ezt is szeretettel hangoztatja - de ha épp semmi ötletem nincsen, hogy mit mondhatnék... Azért kinyitom a szám - anélkül, hogy gondolataimat összeszedném:
- Én...izé, vagyis te... mármint mi... izé...öm...- Merlinre, de kínos! El is vörösödök.
Hát hogy mondja el az ember a másiknak, amit akar, úgy hogy ne legyen se vicces, se nyálas, se bénán hangzó, ... Ő majd biztosan mond valami ilyet, hisz Gyors oldalpillantást tettem mellénk, de úgy láttam, senki sem beszél túl sokat. További szavak helyett inkább én is közelebb húzódom Hermionéhez, majd pár pillantásnyi tétovázás után megfogom a kezét. Még sosem voltam ennyire közel hozzá, haja gyönyörűen omlott a vállára... elmosolyodtam.


//Bocsi a késésért, nagyon el voltam havazva... meg egyszerűen (még most se) jöttem rá, hogy Ron vajon hogy a fenébe randizik xD//

Ron

Alig léptünk be az ajtón de már úgy éreztem magamat, mint aki egy rózsaszín és piros vattacukros álomba lépett, ami annyira édes, hogy utána garantáltan kihullik az összes foga. Leginkább így tudtam volna jellemezni Madam Puddifoot Kávézóját, amely méltán a szerelmes randevú helye. Elvégre hol találna más párocska olyan helyet, ahol a hét minden szívecskés lógnak a mennyezetről és cupidók lövöldözik szerelemmel átitatott nyilaikat a vendégekre. Tavaly még teljes lelki nyugalommal mondtam, hogy dőljön az összes cupido a saját szívecskés nyilaikba. Most itt állva sem voltam sokkalta jobb véleménnyel erről a helyről, de nem is a helynek kellett örülnöm.
- Az hiszem egy narancsos fahéjas tea remek lesz. - mosolyogtam Ronra, miközben leültünk az egyik kétszemélyes asztalhoz. Jobbra pillantva egy kéz a kézben nevető párocska képe fogadott, így inkább balra fordultam. Ott meg csókolóztak, na jó rendben, azt hiszem ez így nem jó. De mit mondhatnék?! Azt mondtam jöjjünk be, most bután jönne ki ha azt mondanám, hogy ki akarok menni! Miért érzem magamat ennyire zavarban, amikor máskor ezzel sosem volt probléma. Mondjuk eddig nem is randiztunk, de akkor is!

Hermione

Hermione válasza kicsit megingatott. Mintha meglepődött volna, vagy nem is tudom. Nem az a sugárzó arc nézett rám, mint vártam. De végül is azt mondta, hogy oké, úgyhogy én is beléptem mögötte. A látvány kicsit felülmúlta várakozásaimat. Ez a sok rózsaszín vacak... Ha tudom, hogy ez ilyen hely... akkor? Az első gondolatom az volt: akkor nem ide hozom Hermionét. A második viszont rögtön megingatott. Ha tudom, akkor talán annál inkább kértem volna, hogy jöjjünk ide. Hisz teljesen világos, hogy nem egy normál Roxmortsi hétvége ez. Úgy értem, most nem barátokkal vagyunk itt. Tulajdonképpen - s ez végül is csak most mondódott ki így konkrétan bennem - ez egy randinak nevezhető. Elhívtam randizni Hermionét, amire ez a hely teljességgel megfelelt! Ha ezt valaki mondjuk két évvel ez előtt elmondja nekem, lazán kinevetem. Hogy én őt? Hogy aztán majd a legközelebbi vizsgáról, vagy az éppen megjelent varázskönyvekről csevegjünk? A dolog úgy tavaly év végén változott meg. Részemről. Hirtelen egyre jobban kezdtem élvezni azokat az időket, amikor Harry valami okból kifolyólag máshol volt, és mi ketten voltunk Hermionéval - akár órára mentünk, vagy kajálni, a klubhelyiségben, a tónál... Egyszerre már nem az okoskodó, de azért kedves, borzas hajú barátot láttam benne.
A kávézóban párocskák ültek a kerek asztalok körül, egymás kezét fogva. Egy üres asztal felé vettem az irányt.
- Mit kérsz? - mosolyogtam Hermionéra.
Azért az a kis cupidó ott már túlzás... néztem közben körbe. Egy pillanatra felrémlett Umbrige csupa rózsaszín irodája bennem, de ez a hely a sok giccs ellenére egész kellemes hangulatot árasztott magából. Azért furán éreztem magam. Mit kell mondani ilyenkor? Körbenéztem, hogy a többiek mit csinálnak. Egy pár a másik sarokban halkan susmogott valamiről, a bal oldalon meg két hetedéves csókolózott.
- Hm, én egy kávét kérek az hiszem. - mondom Hermionénak, hogy megtörjem a csöndet.

Ron

És nem csak az első randim Ronnal, hanem életem első randija. Akkor ezért lehetek annyira ideges, hogy megszólalni is csak nehezen vagyok képes. Csak nem szabad pánikba esnem, elvégre ő Ron akivel már nagyon régóta ismerjük egymást, csak önmagamat kell adnom, ahogy eddig is, és akkor nem lesz semmi baj. És vigyáznom kell, hogy lehetőleg most az egyszer ne vesszünk össze semmin, mert Harry most nem lesz itt, hogy megteremtse a békebíró szerepét kettőnk között.
- K.. köszönöm. - pirultam el, amikor megjegyezte, hogy csinos vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy észreveszi majd, hiszen még is csak Ronról beszélünk. Lehet túlságosan is mérges vagyok még rá azért amit negyedikben mondott. Elvégre, az isten szerelmére, miért csak akkor tűnt fel neki hogy engem is elhívhatna a bálba, amikor már nem volt más elérhető lány és amikor már igent mondtam Viktornak?! Néha tényleg nagyon nehéz vele, de másfelől kedves, és vicces, még ha nem is olyan okos.
- Oda? Be?... Mármint oké. - kérdeztem először teljesen döbbenten, de végül rábólintottam, mert elég kínosan éreztem magamat, hogy csak úgy kettesben ácsorgunk odakint, ráadásként néhány diák akik a főutcán sétáltak már furcsán néztek ránk, hogy miért állunk a kávézó előtt a hűvös időben amikor be is mehetnénk. Idegesen rágcsáltam az ajkamat ahogy beléptünk a meleg kávézóba, ahol mindenhol rózsaszín és piros szívek meg kis cupidók voltak. Meg persze a vendégek.

Hermione

Elérkezett hát a szombat, a Roxmortsi látogatás. Már napok óta erre vártam, és nem csak a hétvége miatt. Hisz most Hermionéval megyek le, Harry és a többiek nélkül. Még mindig néha elgondolkodom, hogy hogy is mertem elhívni, de úgy látszik, az egy ilyen különleges délután volt. Remélem, hogy ez is az lesz...
Reggel gyorsan felkaptam magamra valamit, majd lementem a tölgyfaajtóhoz. Sokan ácsorogtak, beszélgettek itt, mindenki Roxmortsba készült. Menet közben elkaptam néhány szófoszlányt két idősebb hugrabugos lány beszélgetéséből. " ...Múltkor Madam Puddifoot kávézójába vitt, kíváncsi vagyok, most mit talál ki..." - mondta a szőke magas ragyogó arccal a másiknak, s közben egy közeledő magas fiúra néztek mindketten.
Tényleg! Hm. Ez eddig eszembe se jutott, hogy hova is menjünk. Teljesen el voltam attól telve, hogy Hermione velem jön Roxmortsba. Madam Puddifoot... nem jártam még bent, az előtt találkozunk Hermionéval. Lassan leértem a faluba, és a diákokat megkerülve a Mézesfalás előtt a kávéház felé vettem az irányt. Hova is menjünk? Mikor Harry is velünk volt, ez nem volt kérdés, csak a sorrendet kellett összeállítani a szokásos boltokból. Zonkó csodabazárja, Három Seprű, Mézesfalás... De most valahogy nem tudom, nem vágyom annyira nagy tömegbe. Márpedig ezeken a helyeken gyűlik össze az összes diák. Miközben ezen agyaltam, megérkeztem a kávézó elé. Hermione már ott volt. Álmélkodva néztem a ruháját, nagyon szokatlan volt rajta ez a szoknya... de meg kell mondjam, nagyon jól állt neki!
- Szia Hermione! - köszöntem neki. - nagyon csinos a ruhád. - folytattam a fejemben formálódó gondolatokkal.
Na, szóval hova is menjünk... A kávézóra pillantva eszembe jutott a hugrabugos lány sugárzó arca. Lehet, hogy Hermionénak is tetszene ez a hely.
- Ömm, mit gondolsz, nem megyünk be ide? - mutatom ujjammal a bejárati ajtót.

Ron

Kicsit ideges voltam, hiszen tudtam, hogy ez nem amolyan baráti találkozó lesz Ronnal, mint amilyenek az eddigiek voltak. Elvégre ha csak barátokkal találkoznánk, akkor ott lenne Harry és meglehet hogy Ginny is. Most azonban csak mi ketten leszünk, ezért is vettem fel kivételesen egy bokáig érő farmerszoknyát, és hozzá egy csinos őz barna pulóvert, egy ugyanilyen színű cipővel és táskával. A ruhatáram igaz, hogy nem tartalmaz olyan hű de sok nagyon csinos ruhadarabot, de azért hála Astoriának, valahogy jobban éreztem magamat a bőrömben. Meglehet ez köszönhető nem csak a ruhának, hanem annak a halvány sminknek is, amit rám tett. Mindenesetre nagyon jól éreztem magamat a bőrömben, tehát elsőként értem le a csoport élén Roxmortsban, miközben McGalagony professzorral az év végén esedékes RBF vizsgáról váltottunk néhány szót. Kicsit ideges voltam miatta, hiszen szerettem volna a lehető legtöbbet kihozni magamból, ő azonban láthatólag nyugodt volt felőlem. Ron és Harry felől már kevésbé tűnt bizakodónak.
Miután a csoport feloszlott és ki ki ment amerre szeretett volna, mosolyogva köszöntem el a professzor asszonytól és indultam meg Madam Puddifoot kávézójához, mert azt beszéltük Ronnal, hogy ott találkozunk. Nekem eszem ágában sem lett volna beülni arra a helyre, viszont az ilyenkor a legnyugisabb, hiszen csak párok járnak oda, így könnyebben megtaláljuk egymást, mintha a mézesfalás előtt tülekednénk. Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy vajon vannak-e tervei mivel töltsük el a napot. Nem kellett sokáig várnom, amikor a távolban megpillantottam Ron vörös üstökét.
- Szia. Szóval, hova megyünk? - kérdeztem mosolyogva, amikor végre megérkezett, és kíváncsian vártam, hogyan fog alakulni a mai nap. Még is csak ez lesz az első randink.

.