Szellemszállás

Kedves Auror Jones

Nem ilyennek képzeltem el egy aurort, még akkor sem, ha nő. Kicsit érdekes, de mondhatni örülök annak, hogy ennyire normális. Mármint a folyamatos mosolygást leszámítva, elég normális. Olyan különös, hogy ilyen nyitott velem szemben, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy milyen híre van a Malfoyoknak az aurorok körében. Hogy lehetséges az, hogy egy emberben ennyi életerő és energia legyen ilyen hideg napon. Igaz, még csak szeptember van, de már hideg szél fújdogál kint. Na és persze itt bent is, hiszen ez a hely nem egy nagy szám, itt semmi sincs. Főleg nem meleg.
- Szellemekkel? Itt? Ugyan már. Ez egy nagyon régi hülye história. – mondtam majd elengedtem egy félmosolyt.
Régen minket is próbáltak ijesztgetni az idősebbek, hogy vigyázzunk vagy különben feljönnek a kastélyba és ki tudja mit csinálnak majd velünk a szellemek, de az biztos, hogy azt nem fogjuk megköszönni és hasonló hülyeségek.
- Köszönöm. – mondtam miközben felhúzott szemöldökkel figyeltem.
Azkabanba kerülnék, én? Pont én? Ugyan ugyan. Majd, ha piros hó esik. Max azért vonulnék az Azkabanba, ha azt mondják, hogy csak úgy kerülhetem ki, hogy Grangert elvegyem. Akkor viszont önként és dalolva mennék, az biztos.
- Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy miért pont ezt a helyet választották. Nekem csak mondák, hogy ide jöjjek. Én persze fogtam magam és jöttem. De ahogy látod senki más nincs itt. – mondtam neki egykedvűen.
Nem is tudom, hogy miért, de egyszerűen van egy olyan érzésem, hogy ma nem nagyon fogok találkozni „drága” háztársaimmal. Vagy elfelejthették vagy csak szimplán azért mondták, hogy beugrok-e a csőbe és csak simán átvertek. Ebben valamiért jobban hiszek. Mardekárosokhoz méltó húzás. És most pont én voltam a közelben. Inkább maradtam volna a seggemen a klubhelységben, sokkal jobban jártam volna, az fix. De mondjuk, ha úgy nézzük, lejöttem ide, és most találkoztam egy ismeretlen, mosolygós, kedves, kicsit furcsa aurorral.
- Persze, hogy segítek. – mondtam hirtelen, mivel gondolataimból rángattak ki a lány szavai. – Végig fogunk menni a házon és mindent átnézni?
Érdekes, de még sosem jártam úgy a Szellemszálláson, hogy tényleg körbe is nézzek. Legtöbbször csak bejöttünk az ajtón, már ha egyáltalán bejöttünk, és elkezdtünk, valami igazán nagy hülyeségről beszélgetni, mint általában. Akkor igazán viccesnek tűnnek, de utána, ha rendesen végig gondolja az ember, a semmi is lehet röhögni, és igaz ami igaz, mi is szoktunk.

Mr. Te jó ég, leálltam csevegni egy aurorral Malfoy

Nem látok okot arra, miért ne mosolyoghatnék, vagyis egyenlőre nem. Alapból vidám természettel lettem megáldva, és felettébb nehéz kihozni a sodromból, sőt néha pofátlanul optimista tudok lenni, ezt csak meg kell szokni, és többé-kevésbé sikerül is az embereknek.
Most is folyton görbül a szám, annak ellenére, hogy egy olyan helyen vagyok, ahová normális helyzetben be se tenném a lábam, mellesleg egy olyas valakivel, akitől talán tartanom is kellene, de úgy gondolom, hogy amíg nem adok rá okot, csak nem fog pálcát szegezni rám. Persze úgyse hagynám annyiban, mert ha nem is kezdek én párbajt, magamat se szoktam hagyni, de szerintem természetes dolog, ha az ember védi magát, ha arra kell vetemednie.
- Lekötelezel vele- sóhajtok fel megkönnyebbülten, valamiért.... csak nem érzem, hogy másképp kéne bánniuk velem, csak mert aurornak álltam, meg hát ott van az a hatalmas titok is, amiről az érintetteken kívül nem sokan tudnak, tehát miért is várjam el másoktól, hogy szobrot emeljenek, vagy hasonló? Tudom, vannak köztünk ilyenek is, ráadásul szép számmal, de szerencsére, én a szerényebb bagázst fogtam ki, tényleg örülök neki.
- Szerintem már rég le kellett volna bontani. Most gondolj bele, ha nem figyelsz, merre lépsz, beszakad alattad a deszka, eltörik pár bordás, és ez még csak a szerencsésebb eset. Jó, oké, a szellemek nagyon is csalogatóak tudnak lenni, de most őszintén, találkoztál már itt egyel is?- csóválom meg a fejem, újabb kifakadásom közepette, amit tényleg a hely "varázsának" tudok be. Már-már azt is elfelejtem, valójában miért vagyok itt, nem sok ilyen alkalom adódik, hogy valakire rábukkanok meló közben, ezért igyekszem kihasználni az alkalmat. Simonék nem valami bőbeszédűek, vagyis... tulajdonképp csak Simon nem az, ezt se fogom megérteni.
Azért óvatosságra int a tény, hogy mégis csak Lucius fia, hiába hiszem, hogy ő talán nem átkozódik unalomból, lehet befuccsol ez az elméletem.
- Igen, az aurorok kapnak ilyen beteg megbízásokat is...- kacagok fel a meghökkenését látva, de tulajdonképp nem értem, most mi lelhette, hisz tény, hogy aurorok vannak, ahogy az is, hogy nem egész nap pókereznek, egy kényelmes szobában... vagy lehet ezt hiszik, és komolyan, bárcsak így is lenne.
- Oh várj... csak nem... figyelj, amíg nem mondják, nem fogom se a fejed venni, se kikötözni valahová.... igen, tudom, hogy mások kapnának az alkalmon, de.... őszintén engem nem érdekel, hogy ti Malfoyok, mit csináltok a háttérben, amíg nem kerülök veszélybe se én, sem a családom, felőlem ott és azt csináltok, amit akartok. Persze azért bízom benne, hogy nem kell majd az Azkakabanba juttatnom téged, nem tűnsz olyan srácnak, aki ezt érdemelné- őszintén mosolygok rá, nincs értelme se hazudnom, se imponálnom neki. Miért tenném, gondolom, vagyis merem remélni, hogy ő sem várja el, hogy a lábai elé omoljak, nem úgy, mint az apja... Tény, hogy Lucius Malfoynak egyáltalán nem sikerült a szívembe nőnie.
- Hogy hogy itt bandáztok? A szükség szobája jobb hely ennél- én már csak tudom, mikor Roxfortba jártam, mi folyton ott lógtunk, olykor takarodó után is, ami igencsak kiábrándító, de se én se Gwen nem tartoztunk azok közé, akik folytonosan betartanák a szabályokat.
Közben elindulok az emeletre vezető lépcső felé, pálcámat elővéve motyogok egy Lumost, majd hátra tekintek Draco felé.
- Nos, amíg meg nem érkeznek a barátaid, nincs kedved segíteni, szeretnék mi hamarabb elhúzni innen- hátha ez beválik, na meg... nem szívesen hagynám egyedül a srácot, bár ezt nem fogom a fejéhez vágni, többek közt azért sem, mert nem vagyok anyáskodó típus, a fő ok viszont az, hogy ezzel tuti ki vágnám a biztosítékot.

Hestia Mosolygós Auror Jones

Érdekes egy személyiség ez a lány. Tény, hogy látszik is, hogy nem sokkal idősebb nálam, de hát akkor is. A jó neveltség mindenek felett, mondhatni. Kicsit azért zavaró, hogy állandóan mosolyog. A legtöbben, akikkel megismerkedem, mindig komolyak és az arcuk olyan, mint egy viasz bábúnak. Sosem értettem apám miért ad az ilyen embereknek bált a házunkban és különböző minél fényűzőbb estéket. Azokat mondjuk édesanyám is nagyon szereti. Bár ilyenkor úgy utálom azt, hogy nekem ott mindenkivel beszélgetnem kell és kedveskedni és hasonló marhaságok. Ez nem az én stílusom. Legszívesebben fognám magam olyankor és kimenekülnék a házból valamerre. Akárhova. Legjobban inkább Blaise aki ezt megérti. De talán még ő se nagyon…
- Rendben. Akkor tegezni foglak. – mondtam valamennyivel könnyedébben.
Újabb ismerősöm van. Szuper. De ő legalább nem olyan, mint az eddigiek. Bár nem nagyon hiszem, hogy annyit fogok még vele találkozni az életben. Csoda lesz, ha megtudom jegyezni a nevét anélkül, hogy most körülbelül 2 hét alatt el ne felejtsem. Az arc memóriám jobb. Előbb megismerem az emberek így. Igazából nem is tudom miért. Csak így sokkal egyszerűbb és nem is kell rajta annyit agyali.
- Én se vagyok oda ezért a helyért. Piszkos, kicsi, és túl sötét. Egyszerűen szánalmas kis tákolmány, de viszonylag elviselhető. – mondtam miközben körbe pillantottam.
Szinte tettem egy kört a saját tengelyem körül. Számomra egy percre viccesnek bizonyult, hogy így el tudok nézelődni egy ilyen romhalmazban, de szabályoztam arcizmaimat és még egy félmosolyt se láthatott a beszélgető partnerem, szerintem. Azaz nagyon remélem.
- Miniszterelnök?! Szóval te a minisztériumból jöttél, hogy körbe nézz a Szellemszálláson? – kérdeztem meghökkenve.
Csak nem? Komolyan? Egy aurorral állok szemben? Ez elég érdekes helyzet. Leálltam csevegni egy aurorral pont itt? Legszívesebben a mellettem levő falba vágtam volna a fejem, hogy hogy lehetettem ilyen hülye, hogy ezt nem vettem észre? Pedig szinte nyilvánvaló. Ugyan mit keresne egy nő a Szellemszálláson miközben egy körözöttet keres. Ez nagyon ciki.
- Elméletileg egy pár haverom ide fog jönni. – mondtam röviden.
Még mindig nem tudom felfogni. Egy auror…

Mr. Felsőbbrendű vagyok Malfoy

Ahogy a fiú magázni kezd, egy fájdalmas fintort vágok. Most meg kéne sértődnöm, kérem szépen, én nem vagyok olyan öreg, ráncaim sincsenek, és fejkendőm se. Aztán mégis halkan kacagok a helyzet abszurdumán, hisz nem szoktam hozzá az ilyen hivatalos hangnemhez. Általában Tiának, vagy Jonesnak hívnak, de semmi esetre se magáznak.
- Először is, kérlek hagyd ezt a magázást, nem sokkal vagyok idősebb nálad, és ilyenkor úgy érzem, hogy ideje nyugdíjba vonulnom- nem háborodok fel, a hangom is kedves. Na igen, én vagyok a vajszívű auror, aki nem bírja még azt se végignézni, ha vallatnak valamit. Nem bánom, azt mondták, majd belejövök, addig is, miért kéne a mindenhatót játszanom, ha egyszer nem vagyok az? Ahogy meghallom a nevét, egyből visszaveszek. Nocsak, Malfoy, ki ne hallott volna róluk, de azt korántsem hittem volna, hogy Luciusék pici fia ide be tenné a lábát, ráadásul önként, tudtommal, nem ilyen helyekhez vannak szokva, persze ezek is csak előítéletek, amik engem hidegen hagynak, így újra kedves mosolyt öltök az arcomra.
- Másodszor pedig, Hestia Jones, részemről a szerencse- még kezet is nyújtok neki, nem mondhatják, hogy nem neveltek jól. Gwen mindent megtett az ügy érdekében, pedig rajta is lenne mit csiszolni még, de hát mi már csak ilyenek vagyunk.
- Áh, a minisztériumban unatkoznak, és nem tudják, mivel foglaljanak le minket, mintha amúgy nem lenne épp elég dolgunk. Elhiheted, nekem se tetszik az ötlet, a hely meg még inkább unszimpátiát táplál. Sose fogom megérteni, miért nem bontották még le- fintorogva nézek körbe, nem félve attól, hogy finnyásnak néz, mert ehhez az egésznek semmi köze, csupán hajlamos vagyok felismerni, egy olyan házat, amit már rég közveszélyesnek kellett volna nyilvánítani, de persze erre kinek van ideje, arra, hogy az aurorokat ugráltassuk, mikor van amúgy is épp elég bajuk persze van.
- Bocsánat, nem szoktam mindenen így kifakadni- sóhajtok fel, miután sikerül lenyugodnom egy cseppet, persze ettől még meg fogom mondani Caramelnek a magamét, ha lesz elég bátorságom elé állni.
- Sejtettem, szerintem sem bújna el itt egy olyas valaki, akit köröznek, de hát a Miniszterelnök szava szent, muszáj volt idejönnöm- a hangom gúnyosabb már nem is lehetne, persze erről nem Draco tehet, csak egyszerűen feláll a szőr a hátamon ettől a helytől.
- Szóval Draco Malfyot mi is késztette arra, hogy ide merészkedjen? csak nem a rajongóid elől menekülsz?- próbálok valami beszélgetés félét kezdeményezni, ha már egyszer így hozta a sors, hogy összefutottunk. Pár pillanat erejéig végig fut a tekintetem rajta. Kiköpött apja, ezt már első pillantásra le lehet szűrni, és ennyi. Mint mondtam, nem vagyok előítéletes.

Hestia Jones

Nagyon meglepődtem, mikor ez a nő kedvesen szólt hozzám, pedig, ha én itt találnék egy gyereket egyedül a Szellemszálláson, lenne olyan érzésem, hogy talán nem itt lenne a helye, de mindegy. Mondhatnám, ezt megúsztam. Bár, ha jobban belegondolok, nem is csináltam semmit, csak ide jöttem. De miért kellene itt szaglásznia ennek a nőnek? Valahogy ezt nem értem.
- Jó napot kívánok! Én Draco Malfoy vagyok. És önben kit tisztelhetek? – köszöntem, majd rögtön be is mutatkoztam.
Igaz a bemutatkozás biztosra veszem, hogy felesleges volt, hiszen engem mindenki ismer. Még ha látásból nem is, hallásból biztosan. Hiszen minket Malfoyokat, mindenhol ismernek. Ezzel is látszik mennyire jobbak vagyunk a többi embernél.
- És szabadna megtudnom, hogy mégis ki után kell szaglásznia ilyen hideg őszi napon? – kérdeztem tőle a tőlem telhető legkedvesebb hangnememben. Nem akartam már most bunkónak mutatkozni. Apám szerint sok minden a bemutatkozáskor dől el. Ilyenkor alkotnak egy képet az emberről. Igaz én nem vagyok olyan, mint apám, hiszen én utálom, mikor nekünk kell kedvesnek meg normálisnak lenni a többi emberrel, hogy aztán ők is normálisak legyenek velünk. Szerintem ez hülyeség. Vagyunk mi, az aranyvérűek akik felsőbb rendűek a többiektől és aztán vannak az olyanok, mint Potterék és a sárvérű Grangerék. De Weasleyéket se nagyon lehet kihagyni a sorból, hiszen ők vérárulók. Ők talán még rosszabbak, mint a sárvérűek, talán.
- Eddig még nem találkoztam senkivel sem. Gondolom látja, hogy csak ketten vagyunk itt. Az emeletre pedig még nem mentem fel. – közöltem határozottan.
Pedig igazából eléggé érdekel a dolog, hogy ugyan kik azok az okosok akik ilyenkor idejönnek egy lerobbant házat ellenőrizgetni ősszel. Nem a legértelmesebbek közé sorolhatjuk őket, az fix.

Mr. Malfoy

A szellemszállás akkor sem tartozott a kedvenc helyeim közé, mikor idejártam. A nővéremmel ellentétben, én ha tudtam, kerültem, míg ők folyton itt pletykáltak, vagy épp olyan dolgokat beszéltek meg, amikről más ház tagjainak nem kellett tudniuk. Sosem értettem, arra miért nem jó a szükség szobája, egyszer rá is kérdeztem Gwennél, mire csak azt a választ kaptam, hogy így izgalmasabb. Hát, ők tudják. Bár még szellemmel sem találkoztam itt, most se nagyon szeretnék, valamiért velük se jöttem ki, főleg nem Nicolassal, aki mindig az előttem lévő tálat választotta arra, hogy feltűnjön, kisebb infarktust okozva ezzel nekem. Persze, ő mit sem törődött ezzel, nem is kellett neki, hisz már ki tudja, mióta halott.
Nyitva kéne tartanom a szemem, és nem nosztalgiázni, de ha egyszer itt vagyok, és mellesleg egyedül, akaratlanul is előtörnek a régi emlékek, és ez ellen tenni nem nagyon tudok semmit. Ahogy az ellen sem, hogy mellőzzem ezt a kiruccanást, holott szinte biztos vagyok abban, hogy egyetlen csúnya alakra sem fogok rábukkanni. A gyomrom apró görcsbe rándul, ahogy közelebb érek a régi viskóhoz, az sem segít rajtam, hogy az utca is kihalt, mintha csak valami elcsépelt horrorfilm forgatókönyvét követnénk. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ha bármi gond is adódna, csak egy pálcalegyintésembe kerül, és itt lennének a többiek is, ez egy minimális biztonság éreztet is ad, de a helyet ettől függetlenül nem fogom megszeretni. Az ilyen megnyilvánulásaimból látszik, hogy még jócskán a pályám kezdetén vagyok, de nem bánom, mert legalább van hová fejlődnöm.
Pár pillanatig elidőzök a bejáratnál, majd egy sóhaj kíséretében, megfogom az ódon kilincset, és beljebb merészkedek. Az apró széllökést érezve végigfut a hideg a hátamon, de nem hagyom, hogy tovább fajuljon a helyzet, és inkább a feladatomra koncentrálok, még mielőtt pánikba esnék. Néha röhejes, mennyire ki tud készíteni egy-két ilyen apróság, talán jobb is, hogy a társaim most valahol máshol vannak. Időközben leeresztem a pálcám, mivel veszélyforrásnak eddig nyoma sincs, leszámítva azt a pár deszkát, ami recseg a lábam alatt.
Egy kisebb helyiségbe érve, ledöbbenek, ahogy a szőke fiúval találom szembe magam. A szemöldököm is felvonom, és eltelik pár pillanat, mire meg is bírok szólalni.
- Szia, hát te? - felvont szemöldökkel meredek rá, miközben kicsit oldalra biccentem a fejem. Nem értem, hogy a fiatalság mit élvez ebben a helyben, és van egy olyan érzésem, nem is fogom.
- Megnyugtatlak, nem fogom a fejedet venni, csak körbeszaglászom egy kicsit- mosolygok rá halványan, ahogy tisztázom a helyzetet, nem mintha szükség lenne rá, csak úgy gondolom, neki is jobb, ha nem érzi feszélyezve magát.
- Nem láttál erre senkit idáig?- kérdem érdeklődve, bár fogalmam sincs, miért. Még mindig úgy gondolom, hogy egy körözött személy, nem pont itt bújna el, de aztán ki tudja, mindenesetre az a dolgom, hogy ezt kiderítsem.

Mrs. Jones

Ma a klubhelységben odajött hozzám egy pár mardekáros haverom és közölték velem, hogy valami nagy megbeszélést terveznek a Szellemszállásra délután, amire rengetegen elmennek és nekem is ott a helyem, ha nem akarok lemaradni semmiről. Persze, hogy kapok az ötleten, hiszen én mindig mindenhol ott szoktam lenni, ahol történik valami izgalmas fejlemény, de ez akkor is szokatlan, még akkor is, ha mardekárosok vagyunk. A Szellemszálláson még sosem akartak gyülekezni. Hiszen az a hely egy poros, büdös, pókhálós, rendetlen hely. Nem is értem, mi lehet számukra ennyire csábító benne. Arról nem is beszélve, hogy milyen hülyén fog kinézni, ha mindenki ott fog tolakodni, hogy bejusson, és ne maradjon le semmiről sem.
Jobb, ha időben ott leszek, szóval elindultam. Viszonylag hamar odaértem, majd beléptem a házba. Teljes csend. Gondoltam túl hamar érhettem ide, majd elfoglalom magam addig valamivel. Elindultam a házban, hogy körbe nézzek egy kicsit, ha már úgy is egyedül vagyok itt. Valóban igazam volt, ami a ház állapotát érinti. Elég lerobbant egy hely ez az biztos és elég kicsi is, mondhatni. Olyan sok ember nem fér be ide.
Lehet, hogy nem a Malfoy kúriához kellene hasonlítanom, hiszen azzal a pompával semmi nem tud versenyezni olyan tökéletes. Nem értek egyeseket, hogy tudnak olyan lepukkant semmilyen házakban élni. Szánalmas. Ahogy sétálgattam hirtelen egy hangot hallottam. Biztos a többiek jöttek meg, gondoltam és el is indultam az ajtó felé, de megtorpantam. Hiszen aki belépett az biztos, hogy nem mardekáros, és az is biztos, hogy nem a Roxfortban tanuló. Egy nő állt az ajtónál előre szegezett pálcával. Egyáltalán nem volt ismerős. Még soha ezelőtt nem láttam, azaz nem emlékszem rá, hogy valamikor láttam volna. De van egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon akarom most megismerni. Egyáltalán mit keres itt ilyenkor?! Mondjuk ezt a kérdést nekem is feltehetné az ember. Van egy ötletem. Itt megbújok, amíg el nem megy, aztán majd olyan gyorsan el tiplizek amilyen gyorsan csak tudok. De innen hova mehetnék?! Ha elindulok, meg fogja hallani a deszkák recsegését. Hát igen, ez a Szellemszállás…
Nagyon remélem, hogy csak benézett, bár cseppet sem úgy néz ki. Na, most legyél ügyes, Draco és találj ki valami mentő ötletet, de gyorsan...

Mr. Malfoy

Ez a hideg nem tesz jót nekem, bár Ősz lévén, mit is várhatnék az időjárástól? Sajnos az aurorok még a legnagyobb mínuszokban is úton vannak, így nincs más választásom, minthogy megszokom a kicsit sem kellemes levegőt. Tény, hogy a tavasz és a nyár a kedvenc évszakom, mert nagyon fázós tudok lenni, és most, hogy megint a társaim nélkül kell járnom a környéket, még félek is, persze ezt még magamnak is nagy nehezen vallanám be.
Szerintem, mivel nő vagyok, teljesen normális, hogy nem szívesen járkálok egyedül veszélyes helyeken, veszélyes alakok után kutatva, de ezt is csak megtartom magamnak, soha nem lennék képes ilyesmiért felháborodni. Főleg, hogy már otthon is voltam, fél év után, tényleg nincs okom panaszra, és ameddig London közelében vagyok, nem is lesz. Azért sajnálom a többieket, nekik nem adatott meg ez a luxus, de gondolom, számoltak vele, mikor ezt a szakmát választották. Mostanában a rendelet körül forog minden, amit én őszintén nem értek. Bár csak nemrég tudtam meg, ki a hozzám kirendelt pár, tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Végül is, Charlie nem egy ismeretlen, és mégis csak együtt voltunk egy éven keresztül, így tényleg semmi okom panaszra, főleg, hogy reményeim szerint alig változott.
Arra azért kíváncsi volnék, hogy Ő vajon mit szól a bagolyhoz, ezen el is kell mosolyodnom, mert végül is, nem haragban váltunk el. Sose voltam rosszban senkivel, oké voltak, akikkel jóban sem, de igyekeztem nem haragot szítani.
Az utca kihalt, mint akkor, amikor én jártam Roxfortba. Le merem fogadni, hogy mindenki a Három Seprűben tanyázik, vagy csak mi voltunk ennyire vásottak? Ezen nem agyalhatok sokáig, mivel hamarosan a szellemszálláshoz érek. Állítólag itt bújik meg valaki, akit még nem sikerült elkapnunk, persze ennek semmi reális alapja nincs, de muszáj róla meggyőződnünk, így egy sóhaj kíséretében, előkapom a pálcám, és egyenesen a bejárat felé tartok.

.:Fred:.

Próbáltam elővenni a legcsúnyább nézésemet, és játékosan vállba bokszoltam Fredet amikor kijelentette, hogy gondolt már úgy is kettőnkre. Kicsit, meglepett a dolog, de hát egy srác mi mást is csinál, így végül elmosolyodtam megjegyzésen. Bár azt nem értettem, hogy ha régebben tetszettem neki, akkor miért érinti olyan rosszul az a tény, hogy össze kell házasodnunk...
- Fred - kezdtem bele halkan. - Nem kell sietnünk, és akkor majd szépen kialakul valami köztünk, illetve, erősebb lesz annál, mint ami most van - pirultam bele arra gondolva, hogy pár mondattal ezelőtt vallottam be neki, hogy tetszik nekem.
Aztán hirtelen átölelt, és alig jött ki hang a torkomon, jó érzés volt, hogy Fred karjai ölelnek át engem, valahogy otthon éreztem magam köztük.
- Pe-persze, hogy meg - válaszoltam aztán, majd megforgattam a szemem a megjegyzésén, bár úgy sem látta, hiszen még mindig ölelt. Tényleg sokkal egyszerűbb, mint gondoltuk, talán azért megy ennyire könnyen, mert valahol mélyen, legbelül már eldöntöttük, hogy mindketten akarjuk.
De amit most a legjobban szerettem volna, hogy ez a békés, meghitt pillanat örökké tartson, és Fred ne engedjen el soha többé.

/Részemről itt és most vége a játéknak. Kezdheted kitalálni, hogy hol és mi legyen a kövi, én is agyalok. Köszönöm szépen, nagyon jó volt *-*/

Katie Bell

Bár először azt hittem, Katie engem szeretne hamarabb hallani, mégis bátortalanul de belekezdett a dologba. Hellyel kínált maga mellet, és én természetesen el is fogadtam a lehetőséget, ezzel is próbáltam bátorítani.
Sohasem gondolt bele abba, hogy mi lenne ha…de mégis olyan magabiztosan kijelentette, hogy képes lesz ezen változtatni, és bele megy a dolgokba. Nem mintha lenne más választása. Bár próbálta bizonyítani, hogy kedvel, és hogy egyáltalán nem bánja, hogy engem kapott, nem vagyok benne biztos, hogy ez őszinte kijelentés volt-e, vagy csak udvariasan akart viselkedni.
Elmosolyodtam, majd megfogtam a kezét.
- Ez igazán kedves tőled! – néztem csillogó szemeibe. – Igazából én sem gondoltam soha arra, hogy milyen lenne, ha együtt lennék. Vagyis… - vigyorodtam el -, valljuk be volt ilyen. Még anno ötödikben, vagy hatodikba, már nem is tudom… - nosztalgiáztam. – Napokig törtem a fejem, hogy mit tegyek, de végül úgy döntöttem, nem teszem kockára a barátságunkat, sem a kviddics csapatot – néztem a mellettem ülő lány szemeibe. – De most hogy így alakultak a dolgok, és nincs mit vesztenünk, úgy gondolom, hogy miért is ne? Csak tudod... olyan furcsa, hogy éveken át barátok voltunk, és most hirtelen jött ez a rendelet. Kicsit sokkolt. Olyan utasító és sürgető ez az egész – kezdtem neki magyarázni, de valahogy mégsem igazán tudtam szavakkal elmondani azt, amit gondolok. Még mindig furcsa lenne belegondolni a párosunkba. A csapat a második családom volt, a testvéreim… De fog ez még változni.
- Megoldjuk? Az-az, szóval akkor megpróbáljuk? – néztem lelkes, gyerekes vigyorral az arcomon Katie-re, majd megöleltem, s hajának kellemes illatát beszívva hozzátettem: – Nem is értem mit problémáztunk ennyit.

Frednek igaza volt, ha ő és George lettek volna a terelők, biztos nem sérül meg a kezem, bár nem igazán fáj, Madam Pomfrey jól ellátta, de azért volt már jobban is. Jól esett ez a megjegyzés, mintha megvédeni akart volna.
- Tényleg hiányoztok a csapatból - bólintottam mosolyogva Frednek.
A kanapé rugói kissé kiálltak, nem volt éppen a legkényelmesebb ülőalkalmatosság, de túl lehetett élni. Bár tudnék valami bűbájt vagy varázsigét arra, hogy lehet megszüntetni ezt az örökös nyikorgást, ami a közöttünk feltámadó csendek egyetlen zajforrása maradt. Zavarban voltunk mindketten, már túl akartunk lenni ezen. És hol van már az, amikor fesztelenül tudtunk egymással beszélgetni? Akkor persze, még nem kényszerítettek minket, hogy egymással éljük le az életünket. Mégis, a legfurcsább, hogy eddig Fredet számításba sem vettem, mint leendő partnert, pedig valóban nagyon jóképű srác, édes mosollyal. Eddig hogy kerülhette el a figyelmem?
- Pedig azt hittem, nekem elmondod majd - nevettem én is, amikor a boltjukról mesélt. - Igazad van, tényleg nem túl érdekes nekem.
Emlékszem, egyszer én is tesztalany voltam, mégpedig a Rókázó Rágcsáé. Életemben nem éreztem magam olyan kínosan, mikor a klubhelyiség közepén elkezdtem hányni, és mindenki rajtam nevetett. Aztán beleégett a tudatomba, hogy a Maximuláns Termékcsoport, de még a Weasley-ikrek is messze kerülendőek számomra. Erre most tessék! Vajon még mindig úgy jutok eszébe? Tizennégy éves, hányó kislányként, vagy másodévesként, aki sírva fakadt, ha eltalálta a kvaff a kviddics során?
- Igen, a rendeletről kellene beszélnünk - komolyodtam el ismét, amikor felhozta a témát. Túl kell esni rajta. - Nem... nem ülnél ide, mellém? - kérdeztem elcsukló hanggal, talán azt reméltem, ha Fred közelebb van hozzám, az megnyugtatóbb lenne.
- Őszinte leszek veled, sosem gondoltam rád úgy, mintha a fiúm lehetnél vagy ilyesmi - kezdtem bele sután. - Jó barátok voltunk mindig is, egymás előtt nőttünk fel, és változtunk meg, és úgy hiszem, ez alkotott köztünk egy bizonyos köteléket. Kötődök hozzád, mint baráthoz, és kicsit ijesztő, hogy ez a kapocs megváltozik majd, mivel meg kell változnia. Azt hiszem, az a legrosszabb ebben, hogy nem magától alakult így az életünk, hanem így rendelték el nekünk. De tudod mi az, ami még inkább megrémiszt? - tettem fel neki a költői kérdést, kissé féltem kimondani, ez is egy ijesztő dolog. - Az, hogy... az, hogy én már nem bánom, megváltoztak az érzéseim ezzel kapcsolatban, és rájöttem, hogy kedvellek téged. - Lesütöttem a szemem, és magam köré fontam a karjaimat, mikor rádöbbentem, hogy ez felért egy vallomással, sőt, ez vallomás volt a javából...

- Igen, igen az is – mosolyogtam biztatóan a lányra. Szinte jó volt látni, hogy nem csak nekem rossz felhoznom a témát. Katie is alig tudta kimondani a mondatokat, s mikor megtette már meg is bánta amit mondott. Inkább nem is vágtam közbe, talán még jobban bezavartam volna.
Már nem is kerestem a tekintetét, rossz volt látni hogy nem tudja mit mondjon.
- Nyugi, átérzem mire gondolsz – mosolyodtam el az orrom alatt. – Igen, én is kaptam.
Tovább sétáltunk egyenesen fel a dombon, majd hirtelen témát váltott, s elkezdett beszélni a kviddicsről. Megmutatta befáslizott kezét, érvelve amellett, hogy milyen kemények is az edzések. – Kik azok a kétbalkezes terelők, akik hagyják, hogy eltaláljon egy gurkó? – néztem rá felvont szemöldökkel, közben egyre szélesebb vigyor ült ki az arcomra. – Persze a ha mi ott lettünk volna…
Mivel már tudtunk, hogy a szellemszállás veszélytelen hely, bártan bementünk, s a porlepte bútorok közt itt ott lábnyomokat lehetett felfedezni az időjárásnak köszönhetően. Katie leült ez egyik kanapéra, majd kérdezősködni kezdett.
- Fogjuk rá, hogy megy. Sőt, nem akarok nagyzolni de néha levegő vételre alig jut időnk – mosolyodtam el. – Katie, ugye nem gondold, hogy beavatlak az üzleti titkokba? – nevettem fel sötéten. – Persze elmondanám, ha valami számodra hasznos dolog lenne, de jelenleg leginkább különböző betegségeket előidéző italokon kísérletezünk, meg alakváltó bájitalokon. – Lassan sétáltam a bútorok közt, s ujjamat itt ott végighúztam a porban, majd a jelentős porréteget a szakadt függönybe töröltem.
- Nos igazság szerinte mindketten tudjuk, hogy miért vagyunk itt – néztem rá nagy komolyan. – Ha nincs ellenedre, először kíváncsi lennék a te véleményedre a dologról, mert idefelé jövet kissé zavaros volt amit próbáltál elmondani. Nyugi, nem lesz semmi gond, négyszemközt vagyunk, szóval bármit elmondhatsz, végül is a mi jövőnk függ ettől – néztem továbbra is a lány szemeibe, aki tőlem pár méterre ült a jobbidőket is megélt kanapén.

.:Fred:.

- Oh, gondolom, hogy a.. hm.. rendelet miatt - nevettem el magam Fred bemutatóján, amikor rájöttem, miért hasonlítgatja a reggelijét egy trükkös labdához. - Én sem örültem neki, képzelheted - mondtam még nevetve, majd hirtelen rájöttem, talán most megbántottal ezzel, és igyekeztem korrigálni magam, amilyen gyorsan csak tudtam. - Vagyis... persze, nem úgy értem, boldog voltam, hogy te... - kezdtem, de mégis meggondoltam magam. Hiszen ez sem lesz jó. Most pedig biztos azt gondolja, hogy teljesen odáig vagyok érte, a szobámban oltárt állítottam a rajongásom kifejezésére, és a lányok griffendéles hálókörletében, a párnám alatt ott őrzöm a fényképét. Bár... ha jól meggondolom, a fényképe valóban megvan, még abból az időből, amikor ő és George is a Griffendél csapat verhetetlen terelőpárosa voltak, de azért, nem a párnám alatt tartom azt a képet.
- Szóval... úgy értem, de mégsem - fejeztem be halkan, és tudtam, valószínűleg annyira zavarba jöttem a dologtól, hogy az arcszínem megközelítette Fred hajának vörösségét.
- Kaptam egy baglyot a Minisztériumtól, de ezt már te is tudod - komolyodtam el egy pillanatra. Valahogy nem akaródzott erről beszélni, pedig muszáj lesz, egyikünknek fel kellett hoznia a témát, úgy éreztem, emlékeztetnem kell őt, hogy hiába élvezem a társaságát és a könnyed csevegést, előbb-utóbb, muszáj, hogy a rendeletre is kitérjünk.
- Persze, szerencsém volt, hogy Harry a kapitány, mert idén is beválogatott a csapatba. Most készülünk a Hugrabug elleni nyitómeccsre, az edzések elég kemények - demonstrálásképpen felhúztam a pulóverem ujját, és megmutattam a befáslizott bal alkaromat. - Egy gurkó - mosolyodtam el, mert magamban összekötöttem Fred előbbi megjegyzésével.
Amikor beléptünk a Szellemszállás kopott faajtaján, megnyikordult alattunk a padlózat, a jól megszokott porfelhő, és a már ismerős dohszag árasztott el mindent. Levetettem magam a helyiség közepén álló öreg kanapéra, és várakozóan néztem Fredre.
- Hogy megy a bolt? Miféle újdonságokkal rukkoltok elő mostanság? - kérdeztem mégis eredeti tervem helyett, hogy a rendeletről faggatnám. Azt hiszem, mégis inkább jobban járok, ha ő hozza fel a témát.

- Én… kábé, mint aki gurkót reggelizett – mondtam nevetve, majd öklömet labda módjára rángattam a hasam előtt. – Igen új, és örülök, hogy tetszik – elindultunk a szellemszállás felé vezető domboldalon felfelé, úti célul kitűzve a házat szegélyező kerítést. Katie igazán szép volt, és ami meglepett, hogy ezt évekig különösebben észre sem vettem.
- Mi a helyzet veled mostanság? – kérdeztem barátságosan. Nem akartam rögtön lerohanni a minisztériumi rendelettel. – Kviddicsezel még? – kérdezősködtem tovább, közben próbáltam végig arra koncentrálni, miről is beszélünk, de közben teljesen máson járt az agyam. Pontosabban még mindig a rendeleten, és azon, hogy mit is kéne mondanom, hogy is kezdjem… Életemben nem voltam még ennyire izgatott egy értelmetlen szabály miatt, amiket én lehetőség szerint megszegtem. Ellenben, ez viszont több volt egy holmi Roxfortos szabálynál

.:Mr Weasley:.

Tegnap este alig tudtam aludni valamit. Csak ültem a kandalló előtt, és néztem a kezemben lévő levelet, és arra próbáltam rájönni, miért éppen Fred Weasley? Épp ennyi erővel és némi szerencsével akár Roger Davies is lehetett volna... De nem. Fred lesz a férjem. Még akkor is, ha nem szeretném, vagy ha ő nem szeretné.
Olyan furcsa belegondolni, hogy ő nekem több legyen, mint a legviccesebb barát az ismeretségi körömből. Együtt nőttünk fel. Amikor megismertük egymást, még kisgyerekek voltunk. Most pedig itt állunk felnőtt fejjel, és kötelező az esküvő. Kissé zavarba ejtő a dolog, legalábbis nekem mindenképpen az.
Fred nagyon kedves fiú. Éppen ezért el sem tudom képzelni, hogy bármi rosszat szóljon, de szükség van az őszinte szavakra. Meg kell próbálnunk a dolgot, és én tényleg a legjobbakat remélem. Vártam már a találkozót, hiszen tisztáznunk kell egyet s mást.
- Szia Fred! - köszöntöttem én is, miközben visszaöleltem. Vicces, de ha meglátom őt, akkor nekem is rögtön jó kedvem lesz. - Jól, köszönöm. És te? Új a hajad? Csak mert.. öhm.. jól áll neked - mosolyodtam el. - Ugyan, semmi gond, menjünk.
A helyszín kiválasztásánál nagyobb gondunk is akad éppenséggel...

Mióta megkaptam ezt a nyavalyás levelet, amit épp most is itt gyúrok galacsinba a kezemben, azóta legszívesebben megtépném Cassandra Hatch-t. Ezt nem hiszem el! Katie-vel évek óra barátok vagyunk. CSAK BARÁTOK. Egyszerűen nem hiszem.. nem lennék képes Katie-vel… bármi komolyabbra. Ha tényleg jobban kedvelnénk egymást barátságnál, akkor már rég együtt lennénk, de ilyen soha nem volt. Oké, jó nő, és kedvelem is, de nem fogom erőltetni azt, ami nem megy. Egy esélyt adok a dolognak, de ha ő nem akarja, hát nem erőszakolhatjuk egymásra a társaságunkat.
Oda-vissza járkáltam a szellemszállás előtt, mígnem feltűnt egy csinos lány alakja, aki épp felém tartott.
- Szia Katie! – köszöntem neki mosolyogva, majd megöleltem. – Hogy vagy? Ne haragudj, hogy pont itt… de legalább tudunk beszélgetni.

.