Könyvtár

Lisa Turpin

Nem nagyon szoktam önként a könyvtárba járni, most is csak azért mentem be, mert elképzelni sem tudtam, hogy hol lehet Hermione. Pedig megígérte, hogy segít a bájitaltan esszében... Már viszonylag késő van, gondolom, nem sokan vannak már itt ilyenkor. Gyors léptekkel haladok végig a sorok között, egyre a barna hajzuhatagot kutatva tekintetemmel. Biztos csak beugrott a könyvtárba, és itt ragadt valamilyen "hűdecsúcsszuper" könyvvel a kezében. De ahogy végigjárom a könyvtárat, nem ül senki sem az asztaloknál - mi több, egy lélekkel sem találkozok a könyvtárost kivéve. Különös. Ha nem lenne holnap első óra a bájitaltan, akkor hagynám az egészet, ráérne, de Piton mindig lepontozta mindenemet, és ha egyedül próbálom megírni, akkor tuti nevetségessé tesz. No meg nem csak ezért vártam már az estét, hogy kész legyek, mostanában még a tanulást is élvezem, ha Hermionéval lehetek közben. Mondjuk ez a tanulás részemről annyi, hogy leülök a pergamen elé, kipréselek a pennámból egy-két értelmetlen mondatot, egészen addig, míg Hermione megelégeli, és kezébe veszi a pergament, kijavítja az egészet, és közben részletesen elmagyarázza, miközben nézem, ahogy pennájával újabb mondatokat ír. Göndör haja a papírt súrolja, a kandallók fényében ragyognak a szemei... teljesen elmerültem gondolataimban, amikor valamiben megbotlottam, és a földre estem. A földön mellettem egy lány ült, kezében könyvvel. Szemlátomást nagyon belemélyedhetett, és nem vett ő se észre engem, mert tekintete meglepetést sugárzott. Szerencsére nem történt nagy bajom, remélem, a lánynak sem törtem ki valamelyik csontját...
- Bocsi! - szabatkoztam. - Észre sem vettelek. Jó vagy? - kérdeztem.


//Bocsi hogy csak most írtam, de a mugli suliban teljesen el voltam havazva...:S//

Ron Weasley

Mostanában mást se kívánok, csak azt, hogy levegőnek nézzenek. Mióta az az átkozott levél a kezembe került, a paranoiám az egekbe szökött, és már a szobámból se merek kijönni.
Még most is csak az a kérdés villog a fejemben, hogy miért, választ persze nem találok rá. Miért is könnyítenék meg a dolgom. Komolyan.. mit ártottam én... Na mindegy. Csak nem lehet annyira rossz, és hát, azt se mondták, hogy mikor kell hozzámennem, de könyörgöm, és ha nem akarok? jó, valójában nem terveztem, hogy bárkihez is hozzámennék, de ez akkor is igazságtalanság. Ja, örülnöm kéne, mert én még jól jártam. Miért annyira biztosak ebben? Ismerik Ront? Kétlem, csak annyira, amennyire én, de tény, hogy még mindig jobb, mint egy pincelakóval. Úristen, kezdek hálás lenni, hacsak arra gondolok, hogy ennyi erővel Malfoy mellé is rakhattak volna, na azt nem kívánom senkinek, és őszinte részvétem annak, aki a "szerencsés".
A könyvtár felé igyekszek, és hiába próbálom ignorálni a tekinteteket, nem megy. Láthatatlannak lenni jobb volt, így most kénytelen vagyok azt hinni, hogy mindenki tud arról. És egyáltalán nem tetszik. Tessék rajtam szépen átnézni, ahogy eddig is. Olyan marha nagy kérés ez?
Hangos, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkam, és benyitva a könyvtárba, biccentek a könyvtárosnak, majd a sorok felé veszem az irányt. Most is tudom, mit keresek, így nem szenvedek vele sokáig, hogy megtaláljam. Könyvvel a kezemben, megyek el a sor végéig, majd ott a fal mellett törökülésbe ülve lapozom fel. Sose szoktam a székekre ülni, nincs annyi türelmem, hogy oda is elmenjek, így bevállalom azt, hogy lehet, átesnek rajtam.

Draco Malfoy

Megpróbáltam minden erőmmel a feladatra koncentrálni, de az a sok stressz ami mostanában ért úgy döntött, hogy most jön ki rajtam. Frusztráltam masszíroztam meg egy kicsit a fejemet, de a fejfájásom ahelyett, hogy csökkent volna, inkább erősödött. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihentetem a szemeimet, így becsuktam a gyógynövénytan könyvemet, fejemet a kezeimre hajtottam és egy lehunytam a szemeimet. Nem tettem mást, mint hallgattam a könyvtárban uralkodó, tökéletes nyugalmat árasztó csendet. Ezért szerettem idejárni, mert hála madam Civikkernek egy diák sem mer a suttogásnál hangosabban beszélni. Olyan ez mint egy menedék a zajos világ elől, mondjuk a Szükség szobájába is mehetnék ezért, de ott Harryék hamar megtalálnának, ide ellenben nem szívesen jönnek.
Ahogy egyre hosszabb ideig hallgattam a csendet a könyvtár képe lassan szertefoszlott a szemem elől és egy mese szép réten találtam magamat. A fű olyannyira zöld volt, hogy azonnal tudtam, hogy ez csak egy álom lehet. A távolban egy patak csobogását hallottam, tehát elindultam arra, hogy a következő pillanatban néhány unicornist pillantsak meg, akik a patak vizéből isznak. Nem mentem hozzájuk közelebb, hiszen tudtam mennyire félnek az emberektől így csak a távolból figyeltem őket. Hallgattam a patak vizének halk csobogását, a szél pedig táncra hívta barna fürtjeimet, az egész kép annyira idilli volt és megnyugtató. Még akkor is ha tudtam hogy ez csak egy álom, nagyon jó érzés volt, hiszen gyerekkorom óta, nem voltak álmaim, ha nem számítjuk a rémálmokat, amelyek néha felbukkantak amikor negyedikben Voldemort visszatért. De azok igen hamar elmúltak, aminek kimondottan örültem. Ebből az álomból azonban nem akartam felébredni, nem voltam tehát túl boldog, amikor lépteket hallottam magam mögül. Hátrafordultam, de nem láttam senkit sem a tisztáson, így értetlenül néztem körbe, de az eredmény ugyanaz volt.
A következő pillanatban a szemeim teljesen tágra nyíltak a pániktól, mivel ajkakat éreztem meg a sajátomon. Viktor és én egyetlen egyszer csókolóztunk csak, de pontosan tudtam, hogy ez egy csók, csak azt nem hogy ki adta, mert még mindig nem láttam senkit Viszont a periférikus látásomnak hála érzékeltem, hogy az álom világ, amely eddig körülvett kezd szétesni. Majd egy pislogást követően, már újra a könyvtárban találtam magamat a könyveimre borulva. Idegesen pattantam fel és egyik kezemmel akaratlanul is megérintettem a számat. Még meleg volt, valaki másnak a csókjától! Reszketve szedtem össze a könyveimet és minden behajigálva a táskámba, azonnal elindultam a klub helységbe. Valaki megcsókolt és még csak azt sem tudom hogy ki!!! Kifelé menet senkivel sem találkoztam... akárki is volt, már elment.

//köszönöm^.^//

Egyszerűen nem is értem, hogy miért kell mindenkinek ezen a hülye Minisztériumi rendeleten rágódnia. Már a Mardekár klubhelységében sem lehet megmaradni. Nincs olyan olyan ember aki nem erről sugdolózna. Muszáj levegőhöz jutnom. Idegesítenek a többiek. Főleg, hogy látom az arcokon a kíváncsiságot, a reményt és a félelmet.
El kell menem valamerre sétálni csak, hogy kitisztuljon a fejem. Nem nagyon érdekel, hogy merre megyek, csak a Pincébe ne maradjak. Gondolkoznom kell, de nem ott.
Sejtettem, hogy kíváncsiak lesznek, hogy melyik lányt kaptam, ez természetes, hiszen én egy Malfoy vagyok, nem kaphatok akárkit. De ezek csak gondolatok. Hiszen, ha megtudnák, hogy én egy griffendélest kaptam, aki nem más, mint Potter egyik legjobb barátja, Hermione Granger, az tuti, hogy mindenki ki fog akadni. És semmi kedvem sincs hallgatni a hülyeségeiket és látni sem akarom az arcukat, amint lesajnálóan bámulnak rám, akárhányszor találkozok egy mardekárossal. Na, és a griffendélesek szivatását se akarom hallgatni. De Weasley és Potter fejét megnézném, amikor megtudják. Remélem Grangernek még nem járt el a szája. Igz azt már régóta tudnám, hiszen Potter nem bírná ki, hogy ne tépjen szét azonnal, ami úgy se menne neki, de próbálkozni lehet…
Nem tudom Pansy megkapta-e már a levelét. Ha igen akkor nem értem, hogy eddig miért nem kereset meg. Szóval inkább maradok annál a gondolatnál, hogy még nem került a kezébe. Tudja a rendeletett, hiszen apáink közölték velünk, hogy ez ellen nem tehetnek semmit, de biztos le fog támadni, hogy én kit kaptam és azt a beszélgetést jobb halogatni. Ezzel szerintem mindenki így lenne a helyemben.
Észre se vettem, hogy már ennyi lépcső fokot elhagytam csak mentem a lábam után. Mikor megálltam észre vettem, hogy az Ötödik emeleten álldogálok. Érdekes, nem is tudtam, hogy a könyvtár ilyenkor még nyitva áll. Nem is nagyon szoktam lejárni a könyvtárba. Legtöbbször ha kell valami leküldöm valamelyik elsőst, hogy vegye ki nekem. De ha a Madam nem adja ki nekik akkor muszáj feljönnöm ide. Igazából, ha jobban körünézek elég jó kis hely ha bujkálni akar az ember. Főleg ha mardekárosokról van szó. Azok nem igazán járnak le ide, max még a kicsik, de nekik elnézzük ezt. Ahogy beljebb haladtam körbe néztem hátha nem lesz itt senki. Keresnem kell egy olyan helyet ahol még ha nagyon körbe néznek akkor se látnak meg. Beljebb mentem és megláttam valakit.
Nem lehet igaz! Pont Ő neki kell a könyvtárba lennie ilyenkor. Amúgyis mit keres az ember ilyenkor egy poros könyvtárban ahol nincs semmi, csak könyvek. Ja, el is felejtettem, hogy Hermione Grangerről van szó, az évfolyamunk kis eminenséről. De várjunk csak. Ő alszik? Komolyan elaludt a hőn szeretett könyvei között?! Ilyet még életemben nem láttam. Muszáj lesz közelebb mennem hozzá. Ahogy oda értem az asztalához elnézegettem, hogy milyen könyvek feküdtek mellette. Igazi stréber. Csak Ő képes ilyenkor is a házival foglalkozni.
Elidőzött tekintettem az arcán, ahogy ott pihent. Nem gondoltam volna, de sárvérűhöz képest nem is néz ki olyan rosszul. Göndör fürtjei arcára hullottak, majd egy könnyedt mozdulattal kisimítottam őket onnan. Mi lenne, ha?! Vagy ez egy szerencsétlen ötlet?! Végülis egyszer mindent ki kell próbálni… Közelebb hajoltam a lányhoz és egy könnyed csókot leheltem ajkaira.
Kiegyenesedtem és csak figyeltem a griffendélest. Elkezdett mocorogni, így hát jobbnak láttam fogni magam és lelépni. De azért még vissza néztem az egyik könyves polc mögül egy percre de már menetem is. Nem az én asztalom a magyarázkodás és a bátorság.

Michael Corner

A legelején amikor a Roxfortba kerültem nem voltak problémáim a mardekárosokkal egészen addig, amíg meg nem tudták, hogy mugliszármazású vagyok. Onnantól kezdve természetesen én voltam az egyik céltáblájuk és amikor barátkozni kezdtem Harryvel és Ronnal, akkor léptem elő az első számúvá, legalább is azok körében akik velünk egy évfolyamba jártak. Malfoy és "baráti" köre előszeretettel alázott meg ott és akkor amikor csak lehetőségük akadt rá. Ebből kifolyólag sajnos nekem nem adatik meg a lehetőség, hogy úgy tegyek mintha nem is léteznének, mivel hogy állandóan rajtam köszörülik a nyelvüket és azt hiszik magukról, hogy nagyon szellemesek. Ha csak fele annyi időt fordítanának a tanulásra, ahelyett, hogy engem és a fiúkat piszkálják Crack és Monstro valószínűleg már képesek lennének összefügg mondatokat alkotni, ahelyett, hogy folyamatosan csak a fejüket tömik. Bár ha nem lennének ilyen bambák akkor másodikban nehezebb dolgunk lett volna azzal, hogy kivonjuk őket a forgalomból.
- Nos igen valószínűleg a minisztérium is így láthatja azért is lett az a rendelet hozva. Bár nem értem, hogy mi szükség volt rá, hogy nevesítsék is a dolgokat, mert véleményem szerint ezzel egyeseknek egészen biztosan inkább csak még jobban megnehezítették a helyzetet, a helyett, hogy könnyítettek volna rajta. - mondtam el a véleményemet egy szuszra, ami már a levelem kézhezvételétől kezdve nyomta a szívemet. Mert ha csak egyszerűen azt hozták volna rendeletbe, hogy mugliszületésűek csak aranyvérűekkel köthetnek házasságot, akkor még nem is enne probléma, hiszen akkor nem lenne más dolgom, mint randizni Ronnal és szépen lassan kiderülne, hogy működik-e a dolog kettőnk között vagy sem, Azzal azonban, hogy a levélben egyértelműen kijelentik, hogy Malfoyhoz kell hozzámennem, azzal csak azt érték el, hogy eszem ágában sem lesz megházasodni. Egyébként sem hiszem, hogy olyan megfelelő feleség lennék, aki Narcissa Malfoy elfogad a menyének. Talán majd egy másik életemben jobban járok. Sosem lehet tudni.
- Szerencsés vagyok, mert ott a lehetőség rá, hogy idővel meglesz az a plusz, ami most még nincs. Női szemmel nézve lehet furcsa, főleg hogy nem ismerem jól Susant, de azt hiszem, vele boldog leszel. - válaszoltam őszintén azt amire gondoltam. Elvégre egy hollóhátas és egy hugrabugos elég jó párosításnak tűnik. Ezzel szemben egy griffendéles és egy mardekáros, az ami elhozza a világ végét és az év botrányát az iskola falai közé. Nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen, tehát keresnem kell még valakit a háztársaim közül, akik mardekárost kaptak. Bár nem lenne szép őket tolni a figyelem középpontjába, amíg én meghúzom magamat a háttérben. A helyzet egyetlen szóval jellemezve lehetetlen nem számít mit próbálok kitalálni, ami szörnyű az szörnyű is marad, akármit is csinálok.
- Rendben van, neked is jó bujkálást. - kuncogtam el magamat halnak, majd egy kacsintás kíséretében búcsút intettem Michaelnek és visszafordultam a gyógynövénytan házi feladatomhoz.Nem sok kedvelem volt hozzá, most hogy egy kicsit beszélgettem Michaelel talán azért mert eszembe juttatta, hogy ő megpróbál kapcsolatot kialakítani Susannal, míg én kerülöm Malfoyt, mint a tüzet. Persze a két helyzet össze sem hasonlítható egymással, de ennek ellenére egy kicsit rosszul érzem magamat. Arról nem is beszélve, hogy emiatt még Harry és Ron előtt is titkolóznom kell. Halkan sóhajtva hajtottam le a fejemet az asztalon összekulcsolt kezeimre, hogy egy kicsit pihentessem. Annyit agyaltam ezen a rémes helyzeten, hogy teljesen megfájdult a fejem, és most majd szétrobban. Nem tudom mikor szenderedtem el, de egészen biztosan elnyomott az álom.

Sosem hittem volna, hogy egyszer a Mágiaügyi Minisztérium ilyen elhatározást fog hozni. Természetesen nekem semmi bajom sincs Susan Bonessal, kedves lány, de egyelőre még azt hiszem nem vagyok belé szerelmes. Én meg mindig jobb szerettem volna szerelemből házasodni, mint kényszerből. Senki sem szereti ha megmondják mit tegyen, nos én sem, de a barátaim előtt egy picikét titkolózni mindig szerettem, ez nem kétséges. Pont ezért azt hiszem nem is beszélek velük érzelgős dolgokról. Bonyolult lenne az ő kicsike agyuknak, sőt biztos nem értenének meg. Ezért jó azt hiszem néha az ilyesmit – hihetetlen módon de az ilyesmire szakosodott – lányokkal megbeszélni, akiknek a társasága engem is megnyugtat. Hermione ilyen volt, de sosem kötöttem az orrára, hogy mennyire szívesen faggatom őt az ilyesmiről.
– Valójában sosem értettem meg őket, hogy miért olyan hű de utálatosak. De aztán apránként rájöttem, hogy nem a mugliszületésű és félvér varázslókban és boszorkányokban van a hiba, hanem bennük, mert ők képtelenek elfogadni másokat. – ez volt a véleményem róluk, bár tovább nem akartam folytatni, hogy amikor beszólnak valakinek tulajdonképpen attól tartanak, hogy az illető piszkálni fogja őket és csak az elővigyázatosság kedvéért tesznek gyors intézkedést. Ők pusztán gyávák, de közben ravaszok és ez az egyetlen dolog amivel ki tudnak tűnni a tömegből, ezt azonban túl értékelik s, azt hiszik övéké a világ. Hát nem, egyedül nem csak az övéké a világ, hanem mindannyiunké, bár a közösködésről sosem beszéltem szívesen, a mugliszületésűekkel és a félvérekkel szívesen osztozom, ha kell.
– Azt hiszem előbb meg kell tanulnom szerelmesnek lenni belé, különben máshogyan sosem tudnám elmondani Athonynak és Terrynek. Kedvelem őt, de még nem érzem azt a plusz érzést, ami most hiányzik belőlem. – tettem hozzá mindezt halkan. Természetesen nem félek attól, hogy bárki meghallhat engem Hermionen kívül is, de jobb vigyázni. Elvégre sosem lehet tudni, hogy mikor ólálkodik erre egy szellem vagy egy ismerős, aki biztos kihasználja az alkalmat és szalad híresztelni egy pletykát. Nem szeretem a pletykákat, csakis azokat amik a Mardekárosokról szólnak, nos azokon mindig előszeretettel nevetgélek, de mostanában egyre kevesebb van. Biztos őket is megviselte a hír, hogy mugliszületésűekkel és félvérekkel kell egybekelniük.
– Én legfőképpen az emlékeimre szeretek visszagondolni, hogy milyen volt régen. Az mindig lenyugtat, főleg ha a boldogabbakat eleveníthetem fel. – amiket kiskoromban tettem azt hiszem azokat szeretem a leginkább, olyankor tényleg ártatlan voltam, kis buta, varázsolni sem tudtam, de legalább a szüleim szerettek és kevésbé voltak ennyire a Mágiaügyi Minisztérium megszállottjai. Kevesebbet dolgoztak és többet voltak otthon, de mostanában minden fordítva van, gondolom mert felfokozták őket s, nagyobb rangot kaptak vagy nem is tudom hogyan nevezhetném.
– Köszönöm Hermione, tudtam, hogy benned mindig megbízhatok. – mosolyra húztam a számat és reménykedtem is, hogy míg én nem akarom addig nem mondja el senkinek. Megbízható, nem értem mit nem szeretnek akkor egy megbízható emberben a Mardekárosok? Sokkal jobb mint egy folyton fecsegő barát aki minden titkunkat elmondja, talán még az olyanokat is amiket szívesebben tartanánk titokban, hiszen azért vannak a titkok, hogy megőrizzük azt vagy talán nem?
– Én azt hiszem most megyek, még meg kell találnom egy könyvet. Plusz egy darabig 'rejtőzködnöm’ kell Terry és Athony elől. Addig te mulass jól! – nem tudom mennyire mulathat valaki jól a házi feladatoktól, de Hermione biztosan, hiszen ő szeret tanulni más meg kevésbé. Hátat fordítottam neki és elindultam előre, a könyvespolc felé, amikor elértem azt utoljára ránéztem Hermionera, majd eltűntem a könyvek között.

Michael Corner

Úgy éreztem hogy sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor először Harryvel és Ronnal az oldalamon beléptünk a Roxfort hatalmas kapuin, hogy részt vegyünk a beosztási ceremóniánkon. Az az euforikus érzés, és a kíváncsiság hogy mindent megtudhassak erről a világról és még némi hitetlenkedés, hogy tényleg boszorkány vagyok. Aztán amikor már a második évre tértünk vissza, kicsit olyan érzésem volt, mintha csak egy hosszú nyaralásból érkeztem volna haza, holott éppen otthonról jöttem el. Nem tudtam nem az iskolai fala között átélt élményekre gondolni, hiszen annak ellenére, hogy rengeteg veszélyes helyzetbe keveredtünk, mindet megúsztuk kisebb nagyobb sérülésekkel, mindig voltak boldog pillanataink. Még mindig emlékszem az első csókomra Viktorral, fent a klub helységünk előtt, nem sokkal azelőtt, hogy visszament volna Bulgáriába. Ahogy azonban meghallottam Michael hangját, tudtam, hogy illendő lenne visszafordítanom figyelmemet a beszélgetésünkre.
- Bárcsak én is elmondhatnám ezt saját magamról. - jegyeztem meg egy mély sóhaj kíséretében, amikor megjegyezte, hogy addig nincs baja a mardekárosokkal, amíg nekik sincs vele. Részemről ez az egész már eleve halott, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy a griffendél házba kerültem, és kiderült hogy a szüleim muglik én vagyok az egyik potenciális közellenségük. Az pedig minden bizonnyal csak rátett egy lapáttal, hogy Harry és Ron a legjobb barátaim, de őket nem cserélném el semmiért, sem most, sem pedig a későbbiekben. Remélni tudom csak hogy kitartanak majd mellettem, amikor a helyzetem nyilvánosságra kerül, különben félek, hogy nem leszek képes elviselni azt a tényt, hogy Malfoyhoz kell kötnöm a hátralévő életemet.
- Ezzel egyetértek. Úgy értem, feltétlenül csak akkor mond majd el nekik, amikor már felkészült rá. Meg persze Susan is felkészült rá. - mondtam óvatosan, elvégre ez a házassági törvény, nem csak egy embert érint, hanem mindkét félt. Elvégre a házasság intézménye a feltétlen bizalomról, megbecsülésről, egymás segítéséről, megértéséről és a közös döntéshozatalról szól. És persze arról a szeretetről, amelyet egymás iránt éreznek a felek. Már pedig véleményem szerint még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy eldöntsük ki mellett akarjuk leélni az egész életünket, az pedig, hogy még csak nem is mi választjuk ki magunk mellé a párunkat, csak ront az egész helyzeten.
- Igen, szeretem ha gondolataim el vannak foglalva. - bólintottam, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy addig sem gondolkozok a lehetetlen helyzetemen, amely szépen lassan a vesztemet okozza majd, hiszen ha nem őrülök bele, akkor is Malfoy feleség leszek előbb vagy utóbb, bár ha rajtam múlik, akkor mindent meg fogok tenni, hogy ez a valamikor egészen biztosan olyan későn legyen, amennyire az csak lehetséges. Szerintem ott a minisztériumban nem is gondoltak arra, hogy esetleg ezzel a döntésükkel rengeteg boldogtalanságot hoznak a mai fiataloknak.
- Ne aggódj, én megtartom a titkodat, ezt megígérhetem. - feleltem neki egy halvány mosollyal az arcomon. Elég titkot őriztem már ahhoz, hogy úgy ítéljem eggyel több vagy kevesebb nem igazán számít már. Jó titoktartó vagyok, hiszen nincs jogom kiadni mások titkait, na de vajon az enyémet kire tudnám rábízni, hogy könnyíthessek végre a lelkemen, mielőtt ez az érzés teljesen megfojt? Talán beszélnem kellene Ginnyvel... bár ő nem kimondottan a titoktartásáról híres.
- Igen... én is ebben reménykedek. - mondtam végül kissé meglepődve a szavain. Vajon ha nem Malfoy neve állt volna abban a levélben, akkor most hogyan reagálnék?Vajon szépen lassan elkezdtünk volna megismerkedni egymással és a végén, még barátok lettünk volna, esetlegesen tényleg képes lettem volna beleszeretni az illetőbe? Nem mintha ez bármit is számítana, hiszen a levél tartalma Malfoy neve fekete fehéren, nem számít honnan nézzük a dolgokat. Sóvárgó pillantást vettem az oldalamon heverő gyógynövénytan könyvem felé. Szerettem volna nekiállni a dolgozatnak, hiszen addig sem agyaltam volna ilyesmiken.

Elmosolyodtam amikor Hermione azt mondta Susan kedves lány. Ebben sosem kételkedtem, inkább csak abban, hogy én elég jó leszek neki. Néha undok tudok lenni, még olyanokhoz is akikhez nem lenne szabad. Susan azok közé tartozik akit nem szeretném megbántani, azért mert mondjuk egy olyan napon kapott el beszélgetni amin egy percig sincs jó kedvem. Ha zsémbes vagyok valamiért akkor pláne, hogy nem jó szóba állni velem. Anthony és Terry persze már megszokták, tudják mikor mit kell mondaniuk, de Susan nem. Alig szóltam hozzá ezelőtt, fogalma sincs arról milyen az amikor nem tanácsos hozzám szólni. Bár biztos nem lehet olyan vészes alak, hiszen a barátaim a hibáimmal együtt szeretnek és ez nagy szó. Kevesen vannak, de szerintem pont elegen ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni azokat akikkel beszélgetek és akikkel nem igazán.
– Tudom, hogy kedves, volt elég alkalmam rájönni. Még szerencse, hogy nem Mardekáros. Nem igazán rajongok értük, de amíg nekik nincs bajuk velem addig nekem se lesz. – feleslegesen én sem szeretném gyarapítani az ellenségeim táborát, de ha nagyon felidegesítenek és maguk ellen haragítanak akkor ott lesz ne mulass. Nem szokásom verekedni, elsőbe se tettem ilyet én inkább a szavak embere voltam és csak a végső esetben nyúltam drasztikusabb módszerekhez vagy éppen a pálcámhoz.
Szerintem egy örök életen át sajnálni fogom azokat akiknek egy Mardekáros lányt kell feleségül elvenniük vagy éppen egy Mardekáros fiúhoz kell feleségül menniük. Senki sem szereti annak a háznak a tanoncait, valahogy látszik rajtuk az a szemernyi ravaszság amivel rendelkeznek. ,,Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne is tekints másra: A Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra.” Nos ez a versike nagyon is talál rájuk, társra is találnak, hiszen velük alig barátkozik más házból való személy.
Elismerem sosem lennék egy nagyképű mitugrász legjobb barátja, még akkor sem ha részben én is olyan vagyok. Tökéletesen tudom leplezni ha mondjuk valamivel nem vagyok megelégedve, kezdetben a tudattal sem voltam, hogy Susant kell majd leélnem az életem. De aztán beszélgetni kezdtem vele – egyszerűen muszáj volt – és azt hiszem azután elfogadtam a Minisztérium akaratát. Ezt az eleve rá kényszerítést azonban sosem fogom megbocsátani nekik. Maximum csakis akkor ha valahogy elintézik mindig minden évben a Hollóhát nyerje a kviddics kupát. Ilyet azonban még a Mágiaügyi Minisztérium se tudna teljesíteni nekem. Nem a bonyolultsága miatt, hanem azért mert nem a varázslaton múlik a győzelem hanem a csapatmunkán. A Hollóhát meg lehet bármilyen erős egy jó fogó igazán elkelne abba a csapatba.
– Azt hiszem sosem fognak leszállni rólam egészen addig amíg el nem mondom nekik az igazat. De míg birok a nem szavak kiejtésével addig reményeim szerint tőlem semmit sem fognak megtudni. – ezt nem állt szándékomban elmondani és kész. Egyetlen egy titkot igazán megengedhetek magamnak, ha már sokkal jobban ismernek engem mint a saját szüleim. Erre valóak a barátok nem? Hogy jóban és rosszban mellettünk legyenek, együtt nevessenek és sírjanak velünk.
– Előre dolgoztál? – én sosem dolgozom előre és annak megvan a következménye is, de nem baj, legalább mindig van mivel kimentenem magam egy olyan helyzetből aminek nem szívesen lennék a része.
– Hát… igen, őt de ne mondd el a többieknek, ők se mondták el nekem, hogy kit rendeltek melléjük. Én se szeretném az orrukra kötni, hogy mostanában miért vagyok olyan kedves Susanhoz. – válaszoltam a lehető leghalkabban, pedig tudtam, hogy Madam Cvikkeren kívül itt tuti biztos, hogy nincs senki mégsem akartam hangosan beszélni.
– Oh értem. Remélem majd hozzád méltó fiút rendelnek melléd, aki talán még szeretni is fog téged. – csak biztatni próbáltam őt, még akkor is ha tudtam a Mágiaügyi Minisztérium sosem hoz jó döntéseket, nekünk azonban el kell fogadni azokat, bármennyire tudjuk, hogy az amit parancsolnak nekünk az cseppet sem lesz jó. Ők azonban úgy hiszik ez lesz a legjobb. Hát reméljük akkor, hogy valóban ez is lesz a legjobb.

Michael Corner

- Susan kedves lány. - jegyeztem meg halvány mosollyal az arcomon, amikor a Hugrabugos lány említésre került. Ő az a fajta társ, akivel csak rúnaismereten és még néhány másik órán, de csak nagyon ritkán van szerencsém találkozni. Csendes és kedves lány, nyugodtan lehet mellette dolgozni és kellemesen el lehet vele beszélgetni a legtöbb témában. Harryvel és Ronnal nehéz dolog néhány dologról beszélni hiszen ők még is csak fiúk. És ez néha határozottan nem könnyíti meg velük a helyzetemet.
- Azt hiszem tökéletesen megértelek. Néha egyesek nem értik meg a nemet nem számít mennyiszer ismétled el nekik. - válaszoltam egy bólintás kíséretében, mert tökéletesen megértettem, hogy miért is menekült el. Lassan évkezdés óta ezért lakom én is a könyvtárban, na nem mintha az elmúlt években nem lettem volna itt sűrű vendég, de most már magamhoz képest is rengeteg időt töltök itt. Hát még ha esetleg a tanulmányaim miatt tenném, de nem mert már így is előrébb járok, mint a többiek, néhány fejezettel tehát nincs más dolgom, mint ide beülni és ücsörögni hogy elfoglaljam magam valamivel, amíg nem kell mennem ebédelni vagy vacsorázni. Néha, mint például most is, még vacsora után is visszajövök, hogy eltöltsem az időt, a takaródóig csakhogy ne kelljen a klub helységben lennem. Az évkezdés óta minden egyes alkalommal ugyanaz a téma, a Minisztérium és a "kedves" párkapcsolatok osztálya. Illetve mindenki aki még nem kapott levelet azt latolgatja, hogy vajon kinek a nevét fogja tartalmazni a boríték. Lavander és Parvati már készítettek egy listát a férj jelöltekről akik náluk szóba jöhetnek és folyamatosan húzzák ki azokat, akik időközben elkelnek. Komolyan mondom ez a hozzáállás szánalmas és egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi.
- Igen, bár én már nem sokáig hozhatom fel ezt kifogásként. - feleltem egészen halkan talán inkább csak magamnak, nem pedig beszélgető társamnak. Házit persze mindig minden tanár ad, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Piton professzor sokat, amellyel néha nekem is meggyűlik a bajom, tehát talán nem kell majd aggódnom. Nem mintha nem lennék tisztában vele, hogy előbb utóbb úgy is el kell mondjam mi a helyzet, de... képtelennek érzem rá magamat.
- Ohh értem, szóval Susant rendelték melléd. Nézd a jó oldalát lehetne rosszabb is. - mosolyodtam el jókedvűen, elvégre nem is tudom mit szólt volna akkor ha a levél Pansy Parkinson nevét tartalmazza. Vagy esetleg valaki másét, akit kicsit sem kedvel. Bár a nem beszélt vele egy szót sem esete még mindig jobb, mint az 5 éven keresztül masszívan utáltam és lenéztem helyzet. De ez csak az én meglátásom és talán azért, mert éppen én vagyok az a szerencsétlen, aki így járt.
- N... nem, még nem. - motyogtam és azonnal megszakítva a szemkontaktust, az asztallapot vettem jobban szemügyre. Sosem tudtam jól hazudni, nem mintha ezen változtatni akartam volna, elvégre arra neveltek, hogy mindig mondjam meg az igazat, mert az a helyes. Most életemben először éreztem úgy, hogy az igazság nem helyes, hanem valami tévedés esetleg egy groteszk vicc. Egyetlen porcikám sem akar hozzámenni Draco Malfoyhoz... de ha már itt tartunk senki máshoz sem, még legalább 10évig.

ツ Hermione Jane Granger ツ

- Tudod muszáj volt, folyton arról kérdezősködtek miért vigyorgok folyton Susan Bonesra a közös bájitaltan órákon. – végül is azt teszem, ha meglátom Piton professzort és véletlenül Susanra nézek. Nem, természetesen egy cseppet sem vicces az amit a mi drága bájitaltan professzorunk mond, de ha Susanra téved a szemem, mindig mosolyognom kell, egyrészt azért mert még mindig hihetetlennek tartom azt amit abban a levélben olvastam, másrészt vele szembe sosem lennék gonosz.
- Természetesen mai napig jóban vagyok a fiúkkal, de ami nálam tabu téma az egy darabig az is marad. Én nem kérdőjelezem meg őket a cselekedetük miatt, de ők engem igen. – ez nem olyan nagy gond, főleg ha épkézláb mondatokat tesznek fel, nem röhögve. Ha mindent egyszerre és gyorsan teszik fel nekem akkor természetesen nem figyelek teljesen rájuk. Ettől eltekintve, hagyom, hogy kibeszéljék magukat aztán meg bólogatok vagy ha engem is érint a kérdés válaszolok vagy sem.
Susanhoz semmi közük, szeretek vele lenni, jó barát meg minden. De még nincs valami sok elképzelésem arról, hogy milyen lesz amikor egy házban fogunk élni, gyerekeink lesznek, nekem meg valamilyen munkám amit a szüleim rám erőltetnek, mert egy percig se dönthetek arról, mit akarok tenni és mit nem. Egy jó emlékem van Suval, mégpedig az amikor negyedikben elcsentem tőle a varázspálcáját és utánam szaladt, hogy visszakapja. Szép kis emlék kár, hogy sosem lesz annyira boldog mint akkor amikor utolért.
Na meg az amikor eljegyeztem őt a sálammal, mert egyenlőre a gyűrűvel még nem lehet. Abból az emlékből még igazán sokat lehetne kérni. Boldog volt ez nem vita tárgya, de azóta nem igazán láttam őt nevetni. Pusztán apró mosoly jelenik meg az arcán, amióta tudja, hogy velem kell majd leélni az életét.
- Huh szerencsére. A bűbájtan házim még nincs kész, de egy időre el is napolom az elkészítését. Van még egy napom arra, hogy elkészítsem és amúgy sosem lehet tudni mikor jön jól kifogásképpen a házi készítés. – Hermione úgysem mondaná el Terrynek és Anthonynak, hogy jó kifogás sose rossz alapon elszökök tőlük egy kis időre. Igen arra a bizonyos időre szükségem van, csak azért, hogy lenyugodjak és elfelejtsem a faggatózásaikat
Hermione utolsó kérdésére elmosolyodtam. Persze ezen sírni kellett volna nem pedig mosolyogni, de hát én még jól jártam Susannal. Mi lett volna ha valaki mást kapok akit bizonyára nem tudnék szeretni? Na igen, az ellenségemmel bizonyára nem kötnék házasságot, még a Minisztérium kedvéért se. Talán ellenőrizni fogják? Hm kár, hogy nem lehet cserélni, de legalább nincs vita köztünk, egyikünk sem reklamál azért, mert a másiknak megengedték a választási jogot.
- Oh igen. Megkaptam. Szerintem én lehettem az első aki elolvasta és egy kicsikét kiakadt rajta. Bár a társam bizonyára mosolyogva fogadhatta a hírt az első perctől fogva. Ki tudja? Nem látok az ő fejébe és azt hiszem nem is szeretnék. – felsóhajtottam, igen Susan gondolataiba nem olvasnék, de Anthonyéba és Terryébe már igen. Olyan vicces lenne rájönni, hogy ők kiket kaptak. De nem teszek ilyet, meg engedem, hogy legyen legalább egy titkuk előttem, ha már nekem is van hála a Minisztériumnak.
- Gondolom te is megkaptad. Örülsz annak akit melléd osztottak?

Ahogy Michaelre néztem eszembe jutott, hogy vajon ő már megkapta-e azt a nyavalyás levelet arról az egészen biztosan átkozott osztályról. Kizártnak tartottam ugyanis, hogy mindenki elégedett volt a levelében írtakkal, és hiába a védelem szerintem az ügyintézőt előbb utóbb valaki meg fogja átkozni ha esetleg még nem tették meg. De azért van némi öröm is dologban... Rita Vitrol még egyetlen cikket sem hozott le azzal kapcsolatban hogy kit kivel osztott össze a Minisztérium ami tényleg nagy öröm. Ron és Harry még nem kaptak levelet, tehát rajtuk nem tudna csámcsogni, abban pedig csak reménykedhetek, hogy rólam nem szerez tudomást. Ha még is arról úgy is a Reggeli Prófétából fogok majd tudomást szerezni és ha bezárom újra egy befőttes üvegbe az már csak a vigaszdíjam lehet. Tekintve hogy ezek a tények napvilágra kerülnek, hát senki sem meg minket attól hogy itt elszabaduljon a földi pokol. Ha csak nincs egy nálunk is szokatlanabb és idegtépő összeosztás az iskolába. Bár egy olyan alakot, mint Malfoy még az ellenségem sem kívánnék, nem hogy annak akivel esetleg semmi bajom sincsen.
- Lerázni? Úgy tudtam jóban vagytok, csak nem kicsit az idegeidre mentek a kérdéseikkel? - érdeklődtem jobb kedvvel, miközben inkább betettem egy könyvjelzőt és becsuktam a gyógynövénytan tankönyvemet. Illetlenség lenne olvasni, miközben valaki mással beszélgetek, ráadásul úgy sem a tanulásra sem a beszélgetésre nem tudnék rendesen odafigyelni. Kíváncsi voltam hogy vajon mi csinált a két fiú, révén bőven tudtam volna mesélni hányszor létem meg Ron és Harry társaságából amikor kviddics vagy éppen az annyira szeretett varázslósakkjuk került a beszélgetés középpontjába. A mai napig képtelen vagyok megérti, hogy hogy képesek szereti, bár tény és való, hogy szerencsénk volt elsőben, amiért Ron olyan megszállottan űzte azt a játékot.
- Nem, gyógynövénytan. A bűbájtant már tegnap megcsináltam. Te... hm... nem akarok tolakodó lenni, de kaptál már levelet a minisztériumból? - kérdeztem meg tőle végül önmagammal vívódva, hiszen ha magamból indulok ki, akkor egyetlen porcikám sem kívánna válaszolni egy ilyen kérdésre. De legyünk optimisták, talán ő valaki olyat kapott, akit nem gyűlöl tiszta szívből és nem tette pokollá élete eddigi részét. Egek ha belegondolok, hogy Malfoy az iskola elvégzése után is az életem része lesz, kedvem támad felakasztani magamat a nyakkendőmnél fogva.

ツ Hermione Jane Granger ツ

Nem jöttek utánam és ez azt hiszem megnyugtatott. Szóval elhitték, hogy házi feladatot kell készítenem? Háh a végén kiderül, hogy egy résznyi ravaszság bennem is megbújik, mint a Mardekárosokban. Bár nem, sosem lennék Mardekáros, ők komolyan két méterrel a föld felett szálnak, én csak eggyel és az pont elég, mert egy Hollóhátasnak aki büszke arra ami kell ennyi. Jó nem nézem le a másikat azért mert nem olyan családból származik mint én, nem ő tehet róla és kész. A lényeg szerintem azon van, hogy varázserővel rendelkezik. Csak nagyon nagy gond ez a Minisztériumi döntés, szabályzat vagy nem is tudom minek nevezzem ezt. Senki sem dicsekszik azzal, hogy kit kell majd eljegyeznie és végül elvennie. Amúgy én sem. De mi értelme van mindenkinek tudni róla? Nem elég az, ha az egész Mágiaügyi Minisztérium és az illetékesek tudják, hogy mire vagyis kire kell számítaniuk?
Szerintem csak az járt jól akit alapból félvért vagy mugliszületésűt szeretett. Például honnan tudhatták volna, hogy én mondjuk nem egy félvért hanem egy aranyvérűt vagy valaki mást szeretnék elvenni feleségül? Na jó ez még nagyon messze van. Ha rajtam múlik Susannak rengeteget kell várnia arra, hogy fejet hajtsak a Minisztérium akarata előtt. Bár a kék sálamat egyszer már rá tettem a nyakára, - nem, eszem ágában sem volt őt megfojtani vagy ilyesmi, pusztán a hideg miatt – a gyűrűt bizonyára pont olyan precízen fogom felhúzni az ujjára is egyszer.
Nagyon lassan sikerült visszarángatnom magam a valóságba, Granger mellé, hogy ne csak a testem hanem az elmém is itt legyen. Ez van ha egy Hollóhátas fiú még nincs egészen képben azzal amit szó szerint parancsoltak neki. Mert erre az egészre mindannyiunkat rákényszerítették vagy sem. Lehet valaki számára öröm lesz az egész. Nekem egyenlőre nem, mert Susanban csak egy barátot láttam, ezen kívül meg semmi többet.
- Én csak... hát nekem...le kellett ráznom valamivel Anthonyt és Terryt. Nem szívesen látogatják meg a könyvtárat, ha mégis ide tévednek akkor azt nem önszántukból teszik. Most azt hiszik, hogy Asztronómia házit készítek, de azzal már megvagyok, a többi tantárgyat meg... egyenlőre nem akartam elővenni. Pedig lenne mit tenni. – ha nem még akkor is keresek magamnak valamilyen elfoglaltságot. Mondjuk Susant idegesítem a jelenlétemmel vagy Anthonynak és Terrynek mesélek egy újabb viccet amit kitaláltam.
- Ugye nem bűbájtan házi? – reméltem, hogy nem az, különben a házvezetőm nem lesz büszke rám. Egyenlőre nem akartam megcsinálni azt a házit, holnap úgysem lesz órám vele, ráér azelőtt egy nappal megcsinálni. Igen, úgy legalább lesz okom eljönni a többiektől és azt mondani nekik, hogy most nem érek rá és ne kérjenek tőlem semmit.

Michael Corner

Ahogy szépen sorban egymás után fordítottam az előttem heverő rúnákat a szótár segítségével, az iskola kezdés óta talán most először éreztem magamat biztonságban. Élveztem a könyvtár csendjét, tudván, hogy Draco Malfoy az elmúlt évek során még egyszer sem tette be ide a lábát, tehát nem kell attól tartanom hogy felbukkanhat. Ide legfeljebb Ron és Harry jöhetnek azért hogy megkérdezzék élek-e még vagy már maguk alá temettek a tankönyveim és az érdeklődésem. Nem értem, miért, hiszen ők legalább olyan kíváncsiak mint én, a különbség hogy az én tudásvágyam nagyrészt nem életveszélyes. Bár mióta Voldemort meghalt, remélhetőleg az ő kíváncsiságuk sem fog majd nagyobb problémákat okozni, mint ahogy az eddig történt. Néha azt kívánom bár a tanulnivaló érdekelné őket annyira.
Ilyen gondolatok közepette élveztem a könyvtár csendjét, amelyet csak a Madam pakolászása, és a könyv lapjának halk surrogó hangja tört meg. Legalább is csak ideig mivel alighogy végeztem a rúnafordításokkal, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik. Megdermedtem ültömben, de nem hallottam Ron jellegzetes csoszogását, és egyetlen hangos szó sem hangzott el, holott rossz szokásuk volt azonnal óbégatni hogy itt vagyok-e ahelyett, hogy szépen csendben körülnéztek volna, ahogy az egy könyvtárban illendő. Mindenesetre nem foglalkoztam ennél többet a belépővel, helyette kinyitottam a gyógynövénytan könyvet s hozzákezdtem, ahhoz a két tekercses házi dolgozathoz, amelyet Kúszó Rózsa tulajdonságairól és felhasználásáról kell majd leadni. Annyira elmerültem az olvasásban, hogy kissé összerezzentem amikor meghallottam egy fiú hangot.
- Szia, igen. És te mi járatban Michael? - kérdeztem tőle, mivel felemelve a fejemet a Hollóhátas Michael Cornerrel találtam szemben magamat. Kedveltem őt, mivel néha volt szerencsém már itt találkozni vele és hála a házának elég békés jellem. Még neki i szívesebben rebegtem volna igent az oltár előtt állván mint Malfoynak... bár ha itt tartunk bárki másnak is. Mély sóhaj tört fel belőlem, ahogy visszakanyarodtam az életemet megkeserítő tényhez.

Csak két hete kezdődött meg az év, de Harry és Ron szerint furcsa vagyok. Persze hiába mondom nekik, hogy nem vagyok az, ők makacskodnak. Mondjuk nem csodálom, hiszen eddig mindig kimondtam amit gondoltam most azonban akárhányszor megpróbálom nekik elmondani hogy megkaptam a levelet a nyavalyás minisztérium új osztályáról, egy hang sem jön ki a torkomon és végül csak azt mondom nincs semmi. Az az egyetlen szerencsém, hogy ezt az eszement viselkedésemet nem tudják minek is tulajdonítsák. Bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha rájönnének, azért szaladok el minden egyes bájitaltan óra után a teremből hogy Malfoy még véletlenül se szólhasson hozzám. Ohh istenem ha azaz idióta kinyitja a száját, akkor szabadul el csak igazán a pokol. Biztos hogy valami hasonló kedves mondat hagyná el a száját, mint például ne is reménykedj Granger attól hogy elveszlek még nem leszel jobb, mint egy koszos kis sárvérű. Nagyon nagy kedvem lenne ismételten behúzni neki egyet, amikor erre gondolok.
Ilyen gondolatok közepette siettem fel a könyvtárba, hogy rúnaismeret és gyógynövénytan órára készítsem a házi feladatomat, de szükségem volt hozzá jó néhány könyvre. És eszem ágában sem volt visszamenni a klub helységbe, elvégre már vacsoráztam, tehát anélkül írhatok leckét, hogy bárki is megzavarna közben, vagy akár arról kérdezgetne még is mi bajom van, amitől kissé idegbajosan viselkedek. Udvariasan köszöntem Madam Civikkernek, majd a leghátsó asztalhoz az ablak mellé pakoltam le a táskámat. Ezt követően összeszedtem a megfelelő kiegészítő műveket és úgy döntöttem, hogy a Rúnaismerettel fogom kezdeni, mert az a nehezebb.

.