Konyhakert

Eloise Midgeon

Eléggé elmerültem a gondolataimban, ráadásul szentül meg voltam győződve róla, hogy egyedül vagyok, így szabályosan összerezzenek a felcsendülő hangra. Zavartan kapom fel a fejemet és tekintgetek jobbra-balra, de hirtelen nem látok senkit a környéken. Ekkor egy vörös hajú, Hugrabugos lány lép ki a növények közül, akiben egy hatodévest, Eloise-t vélem fölismerni, ahogy közelebb jön. Találkoztam már vele, bár nem mondhatnám, hogy különösebben ismerném. De nem szokásom senkivel ok nélkül barátságtalanul viselkedni, még akkor sem, ha éppen magányra vágyom, mint jelen esetben is.
- Szevusz, Eloise! Ne haragudj, nem láttalak a növényektől – mosolygok rá, miután túllépek meglepettségemen.
- Az a helyzet, hogy kicsit tele volt már a fejem a mindenféle tanulnivalókkal, gondoltam jót fog tenni egy kis séta. Végül is nem sokáig élvezhetjük már a jó időt így tél előtt. – Tekintetem a kezében lévő pergamenre siklik.
- Házi dolgozatot írsz? Miről? – érdeklődök továbbra is mosolyogva.

Sóhajtva sétálok át az udvaron és irigykedve nézem azokat, akiknek nem kell 30 centis (!!!!) büntető dolgozatot írni bájital tanból ilyen címmel: „Egyszerű házi növényekből, mester szintű bájitalok.” Illetve kell még egy 20 centiméteres dogát írnom, gyógynövénytanból, azaz növények termeléséről és gondozásáról, illetve azoknak elrejtéséről, a mugli kertekben. Pufogva rugdosom a lehullott leveleket. Lassan itt a tél, deres az összes levél. Hú, milyen költői vagyok. Valószínűleg ezért adtak most fel ilyet és ennyit. Ha jól tudom Bimba télire elzárja az egész kertet, mivel olyankor nagyon szeszélyesek a konyhanövények… Ha én ezt érteném! A kert legeslegvégébe sétálok és elsőre leírom a növények nevét egy friss és ropogós, nyereményként kapott pergament. Hát igen, aki csak tétben hajlandó küzdeni és jelenleg a háza második legjobb párbajozója, annak gyakran lesznek új cuccai. Pimpinella Anisum, Borago officinalis és még sokan mások. Körülbelül a 236 növény felénél tartok, mikor meghallom, hogy valaki más is van itt. Kérlek Merlin, nagyon kérlek, ne Mardekáros legyen! Ugyan mi van, ha Mardekáros? Legfeljebb párbajozok ma is egyet. Ja és utána kapok még 30 centit a drága házvezetőjüktől. Sóhajtva nézek ki az Anthriscus cerefolium mögül (ismertebb nevén Turbolya), ami hála kedvenc tanáromnak (Bimba) sokkal magasabbra nőtt nálam, és ha jól látom a friss hajtásokat, akkor még nőni is fog. Szerencsémre nem mardekáros. Sőt! Cho Chang az, aki az egész suli egyik legkedvesebb embere.
- Szia. – szólok neki oda, mire csodálkozva megfordul, de nem lát. Kilépek a növények közti keskeny folyosóra. – Mit csinálsz itt, Cho? – teszem le a táskám a Turbolya mellett jelölésként és közelebb megyek, hogy ne kelljen kiabálnom.

Eloise Midgeon

Szép, napos szombat délután volt. Vétek lett volna benn gubbasztanom a szobában. Volt ugyan tanulnivalóm bőven, mégis úgy döntöttem, legalább kiszellőztetem egy kicsit a fejem. Végül is hétvége van, ennyi igazán kijár nekem is. Az utóbbi időben egyébként is, szinte ki sem látszom a tanulnivalóból. A tanárok, ha már ennyi házi feladatot és tanulnivalót adnak, igazán mellékelhetnének egy időnyerőt is hozzá. Mert azért, hogy utolsó évesek lettünk, a napunk még továbbra is csak huszonnégy órából áll. Ezt azonban úgy tűnik, hajlamosak elfelejteni és egymásra licitálva dolgoztatnak bennünket. Bár a többiek talán nem veszik ezt annyira a szívükre, könnyedén szelektálnak fontos és kevésbé fontos tárgyak között. Én azonban precízebb és maximalistább vagyok ennél. Amivel persze csak a saját dolgomat nehezítem, hiszen tessék, most is lejöttem, hogy kiszellőztessem a fejemet és már megint a tanuláson gondolkozok, ahelyett, hogy élvezném ezt a csodálatos időt. Így a tél közeledtével aligha lesz rá már sok lehetőségem egy darabig. Lábaim a konyhakert környékére visznek. Itt nem olyan nagy a nyüzsgés, mint az udvar többi részén, így nyugodtan elmélyedhetek a gondolataimban, miközben lassú léptekkel sétálgatok az ódon falak mentén. Cedric nem olyan régen küldött egy rövid levelet, amiben hogylétem felől érdeklődött, valamint tudósított arról, hogy tetszik neki az állása a minisztériumban, amit az apja szerzett neki, továbbá, hogy éppen ki sem látszik a munkából. Nem mondom, hogy nem hiányzik, de annyiból jobb, hogy nincs a közelben, hogy így nem szerzett tudomást a Harryvel való afféromról sem. Az az eset még mindig kínos számomra, ha már itt tartunk. Hiszen én szeretem Cedricet! Azóta ha lehet, igyekszem kerülni Harryt. Egyébként is elég csúnyán összevesztem vele. Pedig kedves fiú… de nem, mindkettőnknek jobb, ha nem barátkozunk. Semmilyen formában. Egyébként is, még mindig valahogy olyan furcsán érzem magam, ha összefutok vele. Alig merek a szemébe nézni. Szégyellem is magam a történtek miatt, persze, de van itt talán valami más is…. Nem, butaság. Én Cedricet és csakis Cedricet szeretem. És hozzá fogok menni. Nemcsak a rendelet miatt, az érzéseim miatt is. És hűséges leszek hozzá. Örökké. Ilyen és ehhez hasonló buta gondolatoktól zsong a fejem, miközben a kertben sétálgatok és a növényeken megcsillanó napsugarakat szemlélem elmélyülten, noha a külvilágból valójában nem sokat érzékelek. Azt sem, van-e egyáltalán bárki a közelben, vagy tényleg olyan egyedül vagyok ezen a részen, mint hiszem.

.