Tó

Lassan sétálgatok a szabadban. Minden óra lement már, így teljesen ráérek. Csak majd tanulnom is kell. most kezdődött le az október, de annyi tanulni valóm van, hogy csoda ha van egy kis időm sétálgatni vagy csak pihenni. A szüleimnek is kéne levelet írnom, az utolsót vagy két hete küldtem és a válasz már rég megérkezett rá. Lefognak szidni, de most mit tehetek? Nincs se kedvem, se erőm és időm se beszámolót írni a suliról és minden másról. Az utolsó levelében anyám megkérdezte, hogy hogyan állok a fiúkkal. Arra végképp nem tudok mondani semmit. Csoda, hogy élni van időm nem hogy még a fiúkra! őrjítőket tud kérdezni az anyám. Mondjuk logikus, hogy érdeklődik, hogy milyen a suli meg a jegyeim, de mikor már huszadszorra kérdezi meg három hát alatt, megőrülök.
Megállok és szembe fordulok a tóval, majd fölveszek a földről egy kavicsot és eldobom. Csak elmerül a tóban, nem is akartam ennél többet. jól esik dobálgatni valamit, Így legalább le tudom vezetni a feszültségemet. Igazából így sem, de legalább csinálok valamit.
Újra megismétlem, majd még egyszer. Valahogy jó érzés ezt csinálni. Csak tudnám mitől. Lehet mégis csak hat ez. Vagy sem, csak kezdek elkalandozni, akkor nem szoktam érzékelni a gondokat. Egy gondnak ott a suli, a többit meg már nem is szeretem emlegetni. Egyszerűen kiakadok a hónap végére ha minden így folytatódik, és azt nem szeretnék. Sóhajtok egyet, és inkább leülök a tó partján. Eléggé hűvös van és a szél is fúj, de ki kell szellőztetnem a fejemet, vagy egy diliházban kötök ki a végén.

// bocs nem épp a legjobb de remélem azért megfelel //

Zavartan elhúzódtam tőle és hirtelen jött ötletem máris nem tűnt olyan briliánsnak, mint előtte, de mint oly sok minden mást, ezt sem tudtam meg nem történté tenni. És az igazság az, hogy igazából nem is akartam. Marietta motyogott valami köszönöm félét, majd a még mindig a hátam mögül jövő pisszegést, sziszegést, viháncolást és nevetést - ami egy normális esetben tőlem származott volna - megtörve kimondta amit gondolt. Majd kissé elpirult, és végül megköszönte nekem.
Igazából sokkal előbb is észrevehettem volna. Bár akkor lehet, hogy még egyikünk sem állt volna készen erre a beszélgetésre. - gondoltam magamban.
- Szerintem nem kell majd annyit magyarázkodnod. Elég ha elmondod nekik, hogy mi történt, és hogy sajnálod. Ha gondolod, majd segítek benne. Valamint abban is biztos vagyok, hogy Hermione hajlandó leszedni rólad ezt a rontást.- mondtam neki, mert így is gondoltam és rámosolyogtam. Arra képtelen voltam rávenni magam, hogy kimondjam: Igazán nincs mit, semmiség volt! , mert nem éreztem így. Inkább csak annyit mondtam: - Szívesen. Hiszen erre valók a barátok! - majd ránevettem és a többiekkel nem törődve újra meg akartam ölelni, de az idilli pillanatot egy nagy csobbanás szakította félbe.
A fejemet elfordítva kerestem a hang irányát amit azon nyomban meg is leltem. Neville megint megcsinálta! Ó, istenem! - gondoltam a vízben kapálódzó társamat nézve. A többiek éppen kihúzni igyekezetek, én pedig felugrottam, hogy segítsek nekik. A teljesen ledöbben új barátnőmnek búcsút intve rohantam a tó felé és közben megpróbáltam elhallgattatni az izgatottan kérdezgető Parvatit.

Köszönöm a játékot ^^

Lavender Brown

Látszott rajta, hogy töpreng, megfontolja mindazt, amit mondtam. Valószínűleg az ellenkező esetben én is így tennék, ha a Griffendélből valaki elárulná valamelyik Hollóhátast, nem lennék bizalmas, főleg nem abban a szituációban, amit elmondott. Amiben én voltam a ludas. De most jelenleg csak a saját szemszögemet tudom a gondolataim előterében tartani, mi szerint nem teljesen az én hibám volt, ami történt, sőt az én vállamon túl sok minden volt akkor, hogy csak úgy egyszerűen csöndben maradjak. Ma se hiszem, hogy másként cselekednék hasonló esetben.
De akkor most már értem, miért az a nagy ellenszenv irányomban a többi házból. Sőt, igazából nem is mindenkitől, ahogy megerőltetem az agyam, nagy nehezen arcok jutnak eszembe, főleg Griffendélesek, pár Hollóhátas és pár Hugrabugos, de Mardekáros egy se. Na nem is hittem volna, hogy azok benne lennének valami ilyen titkos, közös szövetségben, elvannak a külön kis magánvilágukban és gyűlölnek ők így is mindenkit, aki nem aranyvérű, vagy nem egy közülük.
Legnagyobb meglepetésemre Lavender gondolatmenetének egyik pillanatról a másikra vége szakadhatott, mert hirtelen megölelt. Olyan váratlanul ért, hogy azt se tudtam, mit mondhatnék, zavaromban azért mégis kinyögtem valamit.
- Kö..köszi!- habogtam.
Körbenéztem, de láttam, hogy ő is észreveszi, hogy nem kevés szempár kereszttüzébe kerültünk, úgy éreztem, hogy muszáj valamit mondanom, megtörnöm a kínos csendet, de semmi frappáns nem jutott eszembe. Na igen, ilyenkor hagynak cserben a szavak. Úgyhogy végül csak azt mondtam, ami a szívemen volt.
- Most gondolom magyarázkodhatok mindenkinek...- sóhajtottam egy nagyot. - Néha jobb tudatlanságban élni, tényleg szégyellem magam. - még el is pirultam, ahogy ezt bevallottam.
Felnéztem a lányra és azon kezdtem el tűnődni, hogyha most nem jött volna ide, valószínűleg két oldallal több varázsigét tudnék, de még mindig lenne bennem egy furcsa érzés a múlttal kapcsolatban, ami még így sem múlt el teljesen, de most már legalább a nagy részére fény derült. Hálával tartozom Lavendernek, hogy elmondott mindent. Igazából simán tovább utálhatott volna úgy, hogy azt se tudom, mi baja van velem.
- Lavender... Köszönöm, hogy elmondtál mindent nekem!- hálálkodtam.

Marietta Edgecombe

Persze, mert "magamat is bajba sodortam volna" - szólalt meg a tíz perccel ezelőtti gúnyos énem a fejemben, majd beláttam, hogy azért, mert a saját érdekeit tartja szem előtt, nem ítélhetem el. Ráadásul a többi Hollóhátasra is gondolt, akik a barátai. És valljuk be, a többi ház tagjairól ezt nem igen mondhatta el. Ezért az első mérgemet lenyelve megpróbáltam együtt érezni vele a helyzete miatt, ami legnagyobb meglepetésemre sokkal könnyebben ment, mint vártam.
Biztosan nagyon nehéz lehetett eldönteni, hogy bemártson minket vagy kirúgassa az anyukáját. Nem irigyeltem volna. Mondjuk így is elárult minket, de végül is nem kaptam el. Engem nem, Harryt viszont igen. Bár nem lett semmi baja. Viszont kirúgták Dumbledoret. De ami biztos, az az, hogy elég régen történt már, és nem haragudhatunk rá emiatt élete végéig. Mindenkinek jár egy második esély, és ha azt is elbaltázza végleg elválnak útjaink. - csapongtak a gondolataim mindenfelé, és a helyzet különböző területeit mérlegeltem. Bár a mostani megbánása őszintének tűnt, ezért nem tartottam lehetségesnek, hogy a második esélyét is elvesztegesse.
Szánalom ébredt bennem az összetört világú lány iránt és szinte tudatában sem léve annak, hogy mit teszek feltérdeltem, odamentem hozzá és átöleltem a teljesen megdöbbent és lesokkolt lányt.
A hátam mögül Parvati értetlen és szinte ideges sziszegését hallottam, ami rádöbbentett, hogy nem vagyunk egyedül a parkban, ráadásul már a víz locsogását sem hallottam, amiből arra következtettem, hogy az egész Griffendéles tábor megdöbbenve bámul minket.

Lavender Brown

Lehalkította a hangját, hogy a körülöttünk lévők, akik azt a napsütést és melegséget élvezték, amiről én már szinte meg is feledkeztem, ne halljanak minket. Éreztem, hogy amit hallani fogok, az hihetetlen lesz és a végére még talán én is megutálom magamat... Na jó, ez kétségkívül ki van zárva, hisz ha mégis tettem valami megbocsájthatatlant, akkor arról tudnom kéne, nem? Illetve, akkor miért maradt így is épp elég barátom?
De az összeesküvés elméletek gyártása helyett inkább kinyitottam a fülemet és minden koncentrációmat Lavenderre összpontosítottam.
Ahogy beszélt, úgy éreztem magam, mint aki a víz alatt van és egyre feljebb kerül a fényhez, úgy világosodtak meg bennem a történések. Erős gyanúm van rá, hogy ezek tényleg megtörténtek és engem valaki vagy nagyon fejbe kólintott, vagy egy felejtésbűbájjal lettem megajándékozva.
- Milyen rontás? - kérdeztem meg óvatosan, mert tudtam, hogy nem fog tetszeni, az amit válasznak kapok. Engem kevés dolog némíthat el, ha valamit el akarok mondani...
Pár percig töprengtem a részleteken, úgy megerőltettem a buksimat, hogy az belefájdult, küzdöttem a varázslat ellen. Egy muglinak esélye se lenne, de bennem van annyi varázserő, hogy megtehessem.
- Várj.- szólaltam meg végül.- Már emlékszem. Nem tudom, hogy talált meg az a rózsaszín nő. Először nem is akartam neki semmit se mondani, hisz akkor magamat is bajba sodortam volna, meg egy pár Hollóhátast. De azt mondta, hogy könnyen küldhet egy levelet a minisztériumba avval, hogy én és a családom erősen az elmebeteg Harry Potter oldalán állunk, így anyám pozíciója veszélybe került volna.
Úgy mondtam ki mindent, ahogy eszembe jutott, nem szépítettem a dolgokon. Nem részleteztem, hogy az az állás az egész családunknak milyen fontos, hisz a kvibli nővérem miatt erősen meg lennénk ítélve, ha egyszer kiderülne...

Marietta Edgecombe

A szemében felismerni véltem valami érzést. Talán a félelem, a bizonytalanság és a hirtelen jött elkeseredés lenne? Vagy csak a felismerésé, hogy a szappanbuborék, a rózsaszín cukormázas világ - amiben eddig élt - nem létezik többé? De valami határozottan deregett neki a Szárnyas Vadkanból. Bár ennyivel sokra nem megyek, de legalább tudom, honnan kezdjem.
- Igen, valóban Harry is benne van a dologban, de szerintem nem a mocsok miatt nem emlékszel. - nagy levegőt vettem és a hangomat lehalkítva belevágtam a történetbe. - Úgy kezdődött, hogy mivel Umbridge nem engedett minket varázsolni Harryék kitalálták, hogy alapítsunk önképzőkört. Ennek a megbeszélését tartottuk a Szárnyas Vadkanban azért rángatott el Cho. Nem volt hol találkoznunk, úgyhogy előbb azt kellett kitalálni, de másnap megjelent a klubok eltörléséről szóló rendelet. Ezért a Szükség Szobáját választottuk helyszínnek és elkezdtünk gyakorolni. Először egyszerű dolgokat, majd karácsony után rátértünk a patrónus-bűbájra, de erre az órára már nem jöttél el. Az óra közepén egy házimanó rontott be, azzal, hogy jön Umbridge és a Főinspektori különítmény és meneküljünk. Mindenki szétoszlott, de este még hallottam Harryék beszélgetését a klubhelyiségben. Azt mondták, hogy elárultál minket Umbridgenak, de akkor elkeztett hatni a rontás, ami az aláírt taglistán volt és nem voltál hajlandó tovább beszélni. De akkorra már elkapták Harryt és neked közben törölték az emlékeidet is, és, hogy Dumbledort lecserélték. - a végére szokás szerint hadartam, de végül elfogyott a mondandóm, ezért csak ültem a fűben és azon gondolkoztam, hogy mit is felejthettem ki.

Lavender Brown

Lecsüccsent mellém, a fűbe, így a nap sugarai újra kezelésbe vehették az arcomat. Ez megint csak hunyorgást váltott ki belőlem. Szavai késként hatoltak a büszkeségem védőfalába, hisz ilyen nyíltan soha senki nem mondta meg, hogy utálnának. Mintha az engem körülvevő rózsaszín buborék egyszerre csak kipukkadt volna és én a szomorú, sivár valóságban találtam magam. Egyedül. Lopva körülnéztem, nem tudom, hogy csak azért, hogy megbizonyosodjam róla, senki sem hallgatózik, mert a beszélgetés elég kínos kimenetelű is lehet vagy pedig hogy egy ismerős, megbízható arcot találjak. De sajnos vagy hála az égnek, egyikkel sem találkozott a tekintetem.
Azt viszont kötve hiszem, hogy a Hollóhátból haragudnának rám és nem kötnék az orromra, nem ismerem annyira jól a Griffendéleseket, de szerintem a miénk egy sokkal őszintébb társaság. Márami a vérigsértettséget illeti.
- Ööö.- szedtem össze a gondolataimat, bár fene se tudja, hogy miért pont ezt a kérdést teszi fel. Igen, határozottan rémlik valami a Szárnyas Vadkannal kapcsolatban. - Azt hiszem igen. Meg arra is, hogy nagyon nem akartam menni, de Choért bármit...
Tovább gondolkodtam, de igazság szerint nem vagyok benne annyira biztos, hogy az agyam olyan fontosnak tartotta a találkozást ott, hogy emlékezzen rá. Várjunk csak... találkozás. És Cho rángatott tavaly... akkor biztos, hogy miatta lesz.
- Gondolom Harry Potter miatt rángatott oda, ha jól emlékszem abban az időben eléggé összemelegedtek. Én valószínűleg teljesen ki voltam akadva a mocsoktól ezért nem is emlékszem a történtekre. - Adtam meg az összefoglalt gondolatmenetemet.
Csak nem azért haragszik rám a fél Roxfort mert annak idején koszosnak találtam egy kocsmát?! De hát az kétség kívül egy porfészek, nem, itt valami nagyon nem stimmel.

Marietta Edgecombe

A szépséget, na persze. De igazam volt, fogalma sincsen. Hogy lehet, hogy a drágalátos barátnője nem világosította fel erről? Pedig tudnia kéne róla. Ajj, miért nekem kell elmondanom a gyereknek, hogy nincs Mikulás? - utolsó gondolatomat éreztem, hogy kiül az arcomra, de nem tudtam vele mit kezdeni. - Talán azért, mert más nem csinálja meg. - válaszoltam azonnal magamnak és egy nagy sóhaj kíséretében letelepedtem a fűbe törökülésben.
- Tudod, tavaly történt valami, amire te nem emlékszel - legalábbis én így gondolom - és amiatt utálunk. Nem csak a griffendélsek, de a hugrabugosok egy része is sőt néhányan a hollóhátból is haragszanak, csak nem mutatják ki ennyire nyilvánvalóan, mert a háztársuk vagy. - kezdtem a mondókámat és éreztem, hogy hosszú beszélgetés elé nézünk, ha végighallgat. - A tavalyi év eseményiből mennyire emlékszel? Arra még igen, hogy Cho egy Roxmortsi hétvégén elrángatott a Szárnyas vadkanba? És arra, hogy ott mi történt? - kérdezgettem, mert szerettem volna felmérni, mekkora károsodást szenvedett az agya, - ami főleg egy hollóhátasnál egyáltalán nem jó - tehát honnan kell elmesélnem a történetet.

Lavendernek

Úgy látszik szavaimra egy kicsit talán magába szállt, mert jó pár pillanatig nem érkezett válasz. Gondolatban megveregettem a vállamat. Így kell ezt csinálni. Megmutatom én mindenkinek, hogy kivel gyűlik meg a baja, ha velem kezd. Már épp ott tartottam, hogy visszatérek az olvasáshoz és az egész incidenst elhessegetem a gondolataim közül, amikor Lavender elém toppant. Lehetetlen lett volna nem észrevenni, hisz eltakarta a napot, az így keletkezett sötétségben pedig hunyorogva kellett felnéznem rá.
Kérdése, szint úgy, mint a hanghordozása meghökkentett. Viszont a meglepetésem se volt akkora, hogy egy viccel el ne üssem.
- A szépséget sokan irígylik. - kacsintottam rá, majd elnevettem magam, remélve, hogy veszi a humort és nem a világ legbeképzeltebb emberének tart számon ezek után. Bár azt se bánnám, hisz ez csak Lavender Brown, sose voltunk túl jóban ezek után se leszünk.
Komolyabbra vettem a figurát, látva arckifejezését.
- Nem, őszintén nem tudom, mi a baja velem a legtöbb Griffendélesnek. - mondtam teljesen őszintén.
Gyanítottam, hogy az ok kapcsolatban állhat azzal, hogy nem szívlelem Harry Pottert, de egy ember miatt nem közösíthet ki az egész társaság. Vagy mégis? Na most majd megtudom, mi bajuk velem....

Marietta Edgecombenak

Ah, persze és már megint ott vagyunk a vizsgáknál. Remek. - forgattam a szemem. - Nem elég, hogy most tettük le az RBF-eket?! Máris arra gondoljuk hogy jaj, mi lesz két év múlva? Én egyenlőre és ilyen szép időben nem fogok ezzel foglalkozni.
És különben is. Miért csinál úgy, mintha nem tudná miről van szó? Nagyon jól kéne tudnia! Elárult minket Umbridgenak, ezt nem fogjuk elfelejteni! - elfelejteni. Erről a szóról eszembe jutott valami, ami idáig megbújt valahol az agyam legmélyén. Egy emlék, amit olvasást tettetve Ronékat hallgatom. - Pont a lebukásunk után történt és Harry valami olyasmit magyarázott, hogy kihallgatás közben törölték Marietta emléket, hogy ne valljon ellenünk. - a homlokomra csaptam. - Hiszen, ha nem is emlékszik rá, akkor nem kérhetem számon rajta. Ettől persze még áruló marad, de... azért mégis más.
Viszont ezt az egészet már nem tehettem meg nem történté. A levegő vibrált közöttünk és a fejemhez vágta, hogy törődjek a saját dolgommal. Úgy éreztem igazságtalanság, hogy minden DS tag fúj rá, de nem is tudja miért. Ezért felálltam, közelebb sétáltam hozzá és teljesen más hangszínt megütve, mint az előbb, csendesen megkérdeztem.
- Nem is emlékszel rá, hogy miért haragszanak rád olyan sokan?

Lavendernek

Örültem, hogy nem kell megerőltetnem a szemeimet, mert nem a félhomályba burkolózó klubbhelységben olvasok, hanem a verőfényes napon és már éppen teljesen belefeledkeztem volna az olvasásba, amikor egy igen kellemetlen hang ütötte meg a fülemet.
A pumpa azon nyomban felszökött bennem, ahogy a szemem sarkából észrevettem az egyik Griffendéles lányt, akitől az engem becsmérlő mondat származott. Lavender Brown. Hála az égnek, nem sokszor van szerencsém látni őt, de ha mégis, akkor annak az indiai lánynak a társaságában vagy pedig Ron Weasley nyakában lógva. Bár ha jól tudom, annak már vége...
Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, majd elővettem a legidegesítőbben nyugodt hangomat és válaszra nyitottam a számat.
- Majd egy év múlva talán Hermione is rájön, hogy a RAVASZ-t nem lehet csak úgy félvállról venni. - védtem meg magam anélkül, hogy ránéztem volna.
Nem fog ilyen könnyen engem senki lánya leégetni az udvar közepén. Ha strébernek néznek, hát üsse kő, legalább én majd viszem valamire.
A levegő csak úgy vibrált közöttünk, bár fogalmam sincs, honnan ez a mély ellenérzés, valamit még akartam mondani, szinte a nyelvembe kellett harapnom, hogy ne vágjak a fejéhez semmi meggondolatlan szamárságot. Vagy a vaskos kötetet...
- Talán te is jobban tennéd, ha a saját dolgoddal foglalkoznál!- csúszott ki a csípős megjegyzés és most már nem is tettettem, hogy a levegőnek beszélek, nyíltan a lány felé fordultam. Pedig milyen szép napnak indult...

Marietta Edgecombenak

A klubhelyiségben ülve görnyedtem egy másfél méteres házi dolgozat fölé, amikor meghallottam, amint Seamus nagyban meséli tervét a többieknek. A nagyszabású ötlet abból állt, hogy ha már ilyen szépen süt a nap, menjenek le a tóhoz az óriáspolipot heccelni. Dean lelkesen csatlakozott, Nevillt viszont előbb meg kellett győzni, hogy nem eshet baja. Bár senki nem hívta őket, Colin és Dennis Creevey is csatlakoztak a bandához. - Előbbi Harry nagy örömére, mivel így felhagyott a "Harry Potter leckeírás közben" című képi készítésével. - Én lefirkantottam dolgozatom befejező mondatát, majd Parvatit felhúzva csatlakoztunk a fiúkhoz.
Heten indultunk le a tóhoz és miután sikerült előcsalogatnunk a polipot vízalatti rejtekéből, a fiúknak kezdetét vette a "Ki tud jó átkot az óriáspolipra" játék. Mi Parvatival néha csatlakozunk ugyan, de jobbára csak egy fa árnyékából néztük őket.
Nem lehettünk lent régen, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd egy huppanás, és egy nyíló könyv lapjainak zizegés. Amikor oldalra néztem, megpillantottam egy korántsem közkedvelt személyt, egy másik fa árnyékában olvasva. A hollóhátas végzős, Marietta Edgecombe volt az, akiről mindenki tudta, hogy tavaly elárulta Dumbledore Seregét. Egyrészt a mindenfelé terjedő pletykák, másrészt az arcát borító halvány pattanáscsík miatt. Hogy mer így egyáltalán mutatkozni? De azt meg kell hagyni, hogy Hermione alapos munkát végzett. - gondoltam magamban és egy kis gonosz mosoly jelent meg az arcomon. Nem állhattam meg, ezért félhangosan megjegyeztem.
- Ki képes ilyen szép időben olvasni? Még Hermione is talált szórakoztatóbb elfoglaltságot.

A nap olyan melegen sütött, mintha még javában nyár közepe lenne és egy ilyen verőfényes, meleg időben nincs az az elvetemült, aki a kastély zord hidegségét választaná. Na jó, akad egy pár, de én nem közéjük tartozom. Inkább fogtam magam és kiruccantam a parkba. Mivel hogy Cho-t nem találtam a klubbhelységben, úgy döntöttem, egyedül is jó kis móka lesz. Szinte biztos voltam benne, hogy a tó parton találok egy árnyékos helyet, ahol olvasgathatok, vagy éppen szórakozhatok egyes diákokon, akik úgy gondolják, hogy az óriás polip igen is jó móka, főleg, ha felidegesítik. Ilyenkor vagy nagyon öregnek érzem magam hozzájuk képest, vagy rádöbbenek, hogy nekem is ott lenne a helyem és csatlakozom hozzájuk. Bár ez a mai délután valószínűleg csak egyhangú ücsörgéssel fog telni, mivel semmi kedvem összevizezni a frissen mosott egyenruhámat. És úgy is lett, ahogy vártam, a tóparton egy rakás Griffendéles játszadozott a víz szélén. A "bátor és vakmerők"- gondoltam szarkasztikusan. Nem, ma határozottan nem érzem életképesnek magam ilyesmihez, talán ha valaki felrázna egy kicsit...
Enyhén megráztam a fejem és tekintetem visszatérítettem a Varázslástan Felsőfokon című vaskos kötetemhez. Izgalmas délutánnak ígérkezik...

.