Sally-Anne Perks

MOTTÓ VAGY IDÉZET KERÜL IDE

Sally-Anne Perks

Név: Sally-Anne Perks
Becenév: Salls
Születési hely és idő: Anglia, London; 1980. március 8.
Nem: Nő
Vér: Aranyvérű
Csoport: Boszorkány
Ház: Hugrabug
Évfolyam: 6.
Pálcád: rózsafa, sellőpikkely, tizenegy hüvelyk

I am really...

Nem vagyok egy bonyolult személy. Sőt, mondhatni, hogy teljesen kiismerhető. Bolond, vidám, pörgős, mindenre kíváncsi, aluszékony, olvasásmániás, szerelmes, hangosan kacagó, mindenevő, állatimádó, kitartó, barátokért tűzbe menő, néha gyerekesen viselkedő és roppant csikis vagyok. Nem szokásom elítélni az embereket, mint az sokan hiszik, sőt, jobb szeretem megismerni őket. Imádom a tömeget, a nyüzsgést, mindent, amit egy hiperaktív fél koreai leányzó imádhat.
Ami legelőször szembetűnhet, ha végignézel rajtam, hogy pici vagyok…na jó, nem, inkább az, hogy koreai vagyok. Illetve csak félig, anyám koreai, apám angol. Na de akkor tovább arra, hogy kicsi vagyok. Százötvenkét centi. Szinte ki se látszom a földből. Épp ezért hordok olyan ruhákat, már amikor nem egyenruha van rajtam, amiket senki más nem venne fel. Színesek. Imádom a színeket. Sminkel nem nagyon sminkelem magam, a hajam pedig általában kibontva hordom. Ennyi…remélem.

My story

Hello, öhm…izé... én Salls vagyok. Sally-Anne Perks. A középső nevem nem igazán használom pedig anyám szerint nagyon illik rám. Szerintem kicsit sem, de hát ugye ők adták, és ők biztos jobban tudják... vagy ő... Na, tessék, még el se kezdtem rendesen a fogalmazásom, már szómenésem van. A bátyám szerint ez nagyon gyakran előfordul velem, főleg akkor, ha ideges vagyok, és hogy ez nem egészséges, próbáljam meg leküzdeni, de ha nem megy? Na de visszatéve, az iskolapszichológus azt mondta, hogy írnom kell egy fogalmazást az eddigi életemről, mert úgy látja, nem vagyok eléggé tisztában azzal, hogyan is kéne viselkednem, mint Perks. Persze ezt nem kel neki megmutatnom, csak ha nagyon akarom, de én nem fogom akarni, ezt már előre tudom. Sajnos nem vagyok valami jó fogalmazó, de erről is anyu tehet, nem engedte, hogy írogassak kicsi koromban, pedig szerettem.… Verseket írtam, meséket, meg rajzoltam rengeteget. Mondjuk, még ma is rajzolok... De akkor kezdjük az elején.

Mint azt már említettem, a nevem Sally-Anne. De mindenki csak Salls-nek hív. Néha apa hív Annienek, de csak ha akar tőlem valamit, mondjuk hogy masszírozzam meg a nyakát. Nem valami nagy halálfaló jellemre utal, mi? Pedig amúgy az, de a családjáért bármit megtenne, tényleg, bármit. Emlékszem mikor öt évesen összetörték a seprűmet Blaiseék, mondván hogy kislányoknak nem való seprű…hát amit akkor kaptak, azt szerintem a mai napig nem felejtették el. Apunak mindig is én leszek a kis szeme fénye, a kis hercegnője, aki ugyan kicsit félresikeredett, vagy, ahogy ő mondaná, egyenesen félrekúrt lett, mégis büszkeség a szemében. Hát nem ő a legjobb apa a világon? Hát nem vagy legalábbis nem feltétlen. Anyu mindig azt mondja, hogy ha a köpönyegforgatás fájna, apu már letépte volna a húst a csontjairól. Nem ismerem apám mocskos kis üzleteit, de ha anyu mondja, akkor biztos úgy van, elvégre ő egy okos nő, vagy mi a fene. Anyámat is szeretem, de hát én már csak ilyen vagyok, szeretek mindenkit. Na de, anyám tényleg egy okos nő, és kitartó, és kegyetlen. Sokkal hidegebb, mint apám, ami nem kis teljesítmény. Lizbeth néni mesélte egyszer, hogy nagyon nyávogós libuci volt az én koromban. Néha még most is az, de elnézzük neki, mert olyankor, ahogy apu mondaná, nagylány és nem szabad vele kötekedni, mert dührohamot kap, és felgyújtja a házat. De egyébként kedves nő, csak kicsit szeszélyes… vagyis inkább szeszélyes, mint kedves. Néha nem tudom, hogy bírják egymást apuval. Mikor kicsi voltam, mindig átszaladtam Davehez, ha veszekedtek, …meg ha vihar volt…, meg úgy általában ott üdültem esténként a szobájában, mert ott volt ő is. Régebben, mikor még tíz-tizenkét éves voltam, nagyon ragaszkodtam Davehez, aminek ő annyira nem örült, gondolom én, mert mindig kikergetett a szobájából, vagy elűzött, ha épp a haverokkal volt, amit nem értek, mert nem vagyok én olyan cikis személy, csak néha rám jön a szómenés. Mint pl. most, pedig most még csak nem is állsz előttem. Na mindegy. Szóval vissza oda, hogy élet. Elég jó életem volt, mármint mi mondható annak? Mindent megkaptam, amit csak kiejtettem a számon, nem nagyon kellett küzdenem semmiért…, de azt hiszem, nem lettem miatta sznob. Legalábbis remélem., mert sznobnak eléggé kis félénk lennék. De tényleg, én még vissza nem beszéltem soha senkinek, sőt megbüntetve se nagyon voltam még, egy-két thesztrálistállótól eltekintve, ami meg nem az én hibám volt, mert... Na jó, az enyém volt, de az pont a lázadó korszakom volt, mert volt nekem olyan is, csak én azt csendben csináltam. De képzeljétek, átfestettem a hajam vörösre, és bár egész jól állt, Dave azt mondta, levágattatja Pansyvel, miközben alszom, ha nem festetem vissza, mert ne hasonlítsak egy Weasley-re. Pedig nekem aztán semmi bajom velük, kicsit sokan vannak. Van is egy elméletem, szerintem ezek osztódással szaporodnak, vagy mint a nyuszi eső után, kipottyannak. Fura, hogy ennyire jóban vagyok a mardekárosokkal, miközben hugrabugos vagyok, de ez talán annak köszönhető, hogy mind a bátyám, mind a barátom, Blaise is mardekáros, ezáltal rengeteg időt töltök velük. Nem olyan rossz társaság, amúgy.

Mindenesetre azt hiszem, jó nekem a Hugrabugban, nem vagyok valami kiemelkedő személyiség, de azért azt hiszem, szeretnek. De persze, vannak nekem mindenhonnan barátaim, meg ugye ott van nekem Lisa, aki az én védőangyalom az öccse és az én bátyám ellen. Meg néha Blaise ellen. Mert mindig összefognak, hogy megszívassanak.