Cormac McLaggen

MOTTÓ VAGY IDÉZET KERÜL IDE

Cormac McLaggen

Név: Cormac David McLaggen
Becenév: Cor, Szexisten, Gólkirály, Csókkirály... ahogy tetszik
Születési hely és idő: Írország, Dublin; 1979. augusztus 8.
Nem: Férfi
Vér: Félvér
Csoport: Varázsló
Ház: Griffendél
Évfolyam: 7.
Pálcád: 10 és félhüvelyk, ébenfa, unikornisszőrrel

I am really...

Legfőbb erényemnek a kitartást és a hanyag eleganciával kezelt ügyeket sorolnám. Tisztában vagyok vele, hogy a külsőm vonzó, ezt ki is használom, szívesen játszom a Casanova szerepet, de a legfontosabb az életemben örökre a kwiddics marad. Jó vagyok benne, és ezt tudom. Örülök, hogy apám révén fontos kapcsolataim vannak a varázsvilágban. Olyasfajta ember vagyok, aki kapva kap az alkalmon, hogy ezeket ki is használja.
Szőke hajam, ha hagynám nagy loknikban göndörödne, de nagyrészt rövidre nyírva hordom. Remek párosítás a zöld szemeimmel, hisz így az egész arcom egyfajta angyali sármot kölcsönöz nekem. Mindezt megkoronázva az ígéző ajkaimmal. Testem izmos, hála a sok kwiddicsnek, ha pedig éppen nincs szezon, a földön folytatom az edzést. Öltözködésem hagyományosan férfias, ha éppen nem talárt hordok, szívesen viselek inget farmerral.

My story

Azt mondják, hogy amikor az ember közel kerül a halálhoz, lepereg előtte az élete.
Nos, nekem nem jutott eszembe az a meleg nyári nap, amikor világra jöttem, Írországban. Hogyan is tehettem volna, hisz gyakorlatilag fizikailag képtelenség, hogy emlékezzem rá. Nem, a legkorábbi emlékem az úgy három és öt éves korom közé tehető. Emlékszem arra a fiatal szőke lányra, akit Eileen-nek kellett neveznem és csak később tudtam meg, hogy ő az anyám. Mindig is úgy tekintettem rá, de azt hittem, hogy csak valami dadus, hisz olyan fiatal volt apához képest. A világnak se mutatták a kapcsolatukat, csak öt éve házasodtak össze, amikor anyám már elég "öregnek" számított ahhoz, hogy semmi pletykába ne keveredjen. Főleg mivel ő mugli és ez apám korai karrierjének nem jött volna túl jól, hisz a Mágiaügyi Minisztérium nem szólhatott bele, kibe lesz szerelmes, de a kollegái és a barátai mind aranyvérű családok sarjai voltak, hasonló társadalmi helyzetű társakkal. Most, hogy már megingathatatlan helye van és benőtt a feje lágya, már úgy érezte, elég érett ahhoz, hogy megnősüljön. Azért jó tudni, hogy valószínűleg én is arra számíthatok, hogy úgy harminc, harmincöt év múlva komolyodom meg. Ha megérem...
Szóval ilyen félig-meddig titokban telt a gyerekkorom, apám viszont engem sosem tagadott le a varázslótársadalom előtt, mert már elég korán mutatkoztak rajtam a mágia jelei. 6 évesen olyan szilárdan ültem meg a játék seprűt, hogy kijelentették, hogy én leszek a következő évtized legnagyobb kwiddicsjátékosa. Apám arcát figyeltem. Olyan mérhetetlen büszkeség tükröződött rajta, hogy elhatároztam, valóra váltom az álmát és tényleg én leszek a legjobb!
Pár év múlva megkaptam a levelemet a Roxfortból, bagolypostán. Nem ért nagy meglepetésként, már felkészítettek rá, így nem is izgultam annyira, mint a legtöbb elsőéves. Ugyan már, mi az nekem, csak egy új környezet, amibe előbb utóbb úgy is beleszokok. Az nem érintett jól, hogy nem vihettem magammal a saját seprűmet elsőévesként, de valahogy sikerült beletörődnöm a dologba.
Feltétlenül jelentkezni akartam a házam, a Griffendél kwiddics csapatába, de Oliver Wood azzal küldött el, hogy nincs üresedés. Még csak meg se nézte, mit tudok! Bezzeg Harry Pottert rögtön felvette, csak mert ő a csodagyerek...
Nem érdekelt, kivártam a soromat, ahogy Oliver végzett, újra jelentkeztem az ő helyére az immáron Harry Potter által vezetett csapatba. Még válogatók is voltak, de balszerencsémre kihagytam egyet, és a legjobb barátja, Weasley került be helyettem, pedig a vak is láthatta, hogy jobb vagyok. Arra az évre megint csak félretettem a seprűt, és a nőügyek, na meg a társadalmi életem felkorbácsolására törekedtem. Bekerültem a Lump Klubba, hála apám kapcsolatainak és ott közelebb kerültem egyik háztársamhoz, Hermione Grangerhez. Addig szinte észre se vettem a lányt, de akkor szinte megszállotjává váltam, mert úgy tűnt, ő se közömbös számomra és igazán kecsegtető jövő elé néz, ekkora tudással. De valami közbejöt. Újra a Weasley. Már igazán kezdett elegem lenni belőle, először elhappolja a helyemet a csapatban, aztán a nőt...
Az a gondolat meg se fordult a fejemben, hogy olyan lányt keressek, aki egy egyszerű szürke kisegér, vagy mit ad isten, mugli. Anyám, bocsáss, én nem akarom elkövetni apám hibáját. Szentül hiszem, hogy még Mágiaügyi Miniszter is lehetett volna, ha jól házasodik. Na majd én megmutatom...
Illetve, ki tudja, hogy sikerül-e, hisz a gurkó éppen úgy fejbe csapott, hogy abban se vagyok biztos, hogy valaha felkelek. Inkább átadom magamat a csendes sötétségnek...
Felébredvén fehérséget láttam magam körül.
- Ez már a Mennyország?- kérdeztem, mire szavaim visszhangot vertek a falakról. Érdekes, azt gondoltam volna, hogy pokolra jutok, bár még semmi komolyat nem tettem érte. Révületemből egy idősödő hang hozott vissza, keményen megtörve a vastag csendet.
- Jól beütötted a fejed, fiacskám!- mondta Madam Pomfrey. Aha, szóval vagy ő is a Mennyországba került velem, vagy csak szimplán a gyengélkedőn vagyok. Azt hiszem, a második valószínűbb. Szóval nem haltam meg. Ez remek. Alig várom, hogy újra seprűre ülhessek!