Ayumi Harada

A tigris torkából menekülve a sárkány barlangjába jutni

Ayumi Harada

Név: Ayumi Harada
Becenév: Ayumi-chan, Ayu-chan, Yume-chan
Születési hely és idő: Dél-Korea, Szöul; 1979-március-22;
Átváltozási idő: -
Nem: Nő
Vér: Félvér
Csoport: Diák
Ház: Hollóhát
Évfolyam: 7. évfolyam
Pálcád: 7 és negyed hüvelyk/Koreai jegenyefenyő/Holdkő mag

I am really...

Külsőmet tekintve 165-170 centiméter magas vagyok és körülbelül 50kg. Hosszú vékony lábaim vannak, így bármilyen szoknyában csinos vagyok. Hosszú szög egyenes sötétbarna hajam van, amelyet néha feltűzök, ám legtöbbször szeretem kiengedve hagyni. Sápatag bőrömből szépen mutatnak sötét gesztenye színű szemeim, amelyet mindketten édesanyánktól örököltünk.
Ami a belsős tulajdonságokat illeti udvarias, kedves, kissé talán halk szavú teremtés vagyok, aki elsőre bátortalan és óvatosan közeledik mindenkihez, de akihez közel kerülök annak igazán a barátja leszek. Bármire képes vagyok a nővéremért, akivel jóban-rosszban támogatjuk egymást. Szomorúságomat nem szeretem kimutatni, olyankor általában keresek egy csendes helyet, ahol remélhetőleg egy zongora is található. Soha senkinek nem mondtam el, hogy végignéztem anya halálát, még Aikónak sem. Mindenki azt hitte, hogy a szekrény ajtó végig teljesen csukva volt.

My story

- Harada-sama, kérem, töltse ki ezeket a papírokat. - lépett be egy szobalány a nappaliba, ahol nővérem megérkezésére vártam. Vagy is hogy arra, hogy a húgom megérkezzen, mert mindenki azt hitte, hogy én vagyok ő.
- Hai. - bólintottam, majd elvéve a papírokat elolvastam, milyen adatokat kell megadnom. A szobalányunk Mizuki, látva, hogy elmerültem az olvasásban némán távozott. Sóhajtva néztem a papírokra és tudtam, hogy nem menekülhetek, ha már így alakultak a dolgok. Tollat véve az asztalról hozzáláttam, hogy kitöltsem a papírokat. Névként, kis híján a sajátomat írtam, de még éppen időben észbe kaptam, így a nővéremé került rá; Aiko Harada.
- Hogy történhetett ez meg…? - motyogtam magam elé, ahogy letettem a tollat. Kitekintve az ablakon a nyár végi hangulatot árasztó kertre eszembe jutott, hogy hogyan is kezdődött minden.
Hideki Harada a szüleitől örökölt Harada Design igazgatójaként egy üzletkötés miatt utazott Söulba, ahol megismerkedett koreai származású nővel Yoon Eul-al, aki tolmácsként dolgozott és több nyelven beszélt többek között, japánul, németül, angolul és franciául. Rövid ismeretségük ellenére, randevúikon nagyon megértették egymást, ám Hideki két héttel később visszatért Tokióba. Yoon Eul viszont elég szerelmes volt ahhoz, hogy felmondjon és Tokióban keressen magának munkát, ott hagyva Söult. volt meglepetés tehát, amikor ismét ezúttal Tokióban találkoztak Hidekivel. Szerelmük elég erős volt, annak ellenére, hogy mindketten sokat dolgoztak… legalább is, amíg meg nem születtünk mi. A nővérem Aiko és én Ayumi Harada, vagy ahogy sokan hívnak minket a Harada Ikrek.
Anya sokat volt velünk otthon és nem szívesen tért vissza a munkához, amikor már elég idősek lettünk. Mivel nem voltunk rászorulva arra, hogy anya is dolgozzon úgy döntött, hogy bár szeret tolmácskodni, mostantól csak ritkán vállal munkát, így fel is mondott a cégnél ahol dolgozott és szabadúszó lett. Ha nem velünk volt, akkor apának segített a cég körül, ilyenkor általában a személyzet vigyázott ránk, és persze néhány testőr. A Harada Design egész japánban vezető cég volt, jó néhány ellenlábassal és apa féltette a biztonságunkat, így elkerülhetetlen volt, hogy a legjobbak vigyázzanak ránk, akár otthon akár máshol voltunk. A nyarakat általában az Okinawán lévő nyaralóban, vagy anya szüleinél Söulban töltöttük Aikóval. Persze akárkivel is találkoztunk sosem tudta eldönteni melyikünkkel beszélget éppen, mert pontosan ugyanúgy néztünk ki. Egyedül anya volt képes különbséget tenni, azáltal, hogy tudta, sokkal visszafogottabb vagyok, mint a nővérem.
Valamikor 10évesek lehettünk, amikor észrevettük anyán az aggódás jeleit, amelyek mindig egyre csak erősödtek. Gyakran volt ideges és mintha félt volna, emlékszem rá azt mondta, hogy beszélnie kell apával valamiről, amit már korábban el kellett volna mondania. Ekkor tudta meg apa, hogy anya félvér boszorkány, és hogy ezért mi is azok leszünk, mi több hamarosan be kell iratkoznunk egy boszorkányképző iskolába. Mivel anya egy francia iskola a Beuxbuttons diákja volt, szerette volna, ha mi is oda kerülünk. Mi persze nagyon örültünk, hiszen melyik gyermek ne örülne, ha az édesanyja azt mondaná, mágikus ereje van. Nos, még ha mi nagyon is, apa nem örült neki. Haragudott anyára, amiért nem mondta el ezt neki korábban. Anya elmagyarázta, hogy erről senki sem szerezhet tudomást, még a bizalmasok sem, és mi sem beszélhetünk róla a barátainknak.
Néhány héttel később egy délután alkalmával, amikor lementem a konyhába, hogy kérjek egy kis kekszet, láttam, ahogy idegenek jönnek be a házba. Nem vettek észre, mert visszaosontam a nappaliba és felfutottam az emeletre, ahol anya és Aiko voltak. Amikor elmondtam mit láttam, anya azt mondta Aikonak hogy bújjon el a játszószobában. Nekem meg kellett őt várnom, amíg visszaér. Nem akarta, hogy egy helyen legyünk. Én azonban hallottam a lépteket ezért bebújtam anya nagy ruhásszekrényébe, amit nagyon kicsit nyitva hagytam, hogy ne csapjak zajt vele, amikor becsukom. Halálra rémülve egy szó nélkül néztem végig, ahogy lelövik anyát, miután nem mondta meg miért nem vagyunk otthon. Mintha csak tudták volna, hogy azon a délután mindig otthon vagyunk.
Apa, amikor este hazaért halálra rémülve vette tudomásul, hogy a személyzet minden tagja halott, ahogy anya is. A szekrény résén láttam apát, ahogy sírni kezdett, akkor mozdultam meg és tártam ki a szekrényajtót, de nem szólaltam meg csak anyát néztem. Azt szerettem volna, ha felkel és rám mosolyog, de nem tette meg, apa viszont magához ölelt. Csak neki voltam hajlandó elmondani, hogy Aiko a játszószobában van a gumilabdás medencében. Attól az esettől kezdve állandóan testőrök voltak mellettünk. Ők kísértek nyáron nyaralni, és az általánosba is, amíg meg nem jött a levél a francia Beauxbuttons Boszorkánynevelő intézettől. Apa azonban félt, hogy esetleg valami rosszul sül el, ezért nem engedett el minket, helyette megbeszélte az igazgatónővel, hogy hajlandó támogatni az iskolát, amennyiben minket az otthonunkban tanítanak bizonyos kijelölt időnként varázsolni. Ennek hála tehát párhuzamosan tanultunk a varázsvilágról és annak rendszeréről, ami azzal járt, hogy többször jártunk a Beauxbuttons Akadémián, és más varázshelyeken, míg a muglik között magántanulói voltunk egy neves iskolának. Ezen felül eljártunk az éves összejövetelekre és nagyobb partikra, apa oldalán, mindig mi voltunk a két kis gyémántja. 14 évesek voltunk, amikor apa azt mondta, hogy az új diákoknak készülő kollekcióhoz ne keressenek fő modelleket, hanem hogy mi ketten mutatjuk majd be a ruhákat. Nagy meglepetés volt, hiszen titkon mindig is ámulva néztem a fények középpontjában sétáló, mosolygós lányokat. Én is egy szerettem volna lenni közülük, de elég bátortalan voltam. Sokkal szívesebben zongoráztam otthon, de anya halála után Aikón kívül nem volt, aki hallgassa, így szépen lassan csak magamnak játszottam, amikor magányomban voltam.
Az első kifutói munkák, a magasságbeli hátrányunk ellenére is nagy sikert aratott, így attól kezdve, több féle munkára is hívtak minket. Volt, hogy posztereken népszerűsítettünk autókat, ruha kollekciókat mutattunk be, vagy esetleg az egyik alkalommal egy neves bor áruház is felkért minket az arcának. Nővéremnek sokkal jobban ment a dolog, hiszen közvetlen volt és élettel teli, én egy kicsit félénkebb vagyok, bár többen pont ezért kértek engem egy-egy munkára, mert bájosnak tartottak.
Nővérem a közvetlensége révén rengeteg barátot szerzett és persze igyekezett engem is bevonni a társaságukba, néha több, néha kevesebb sikerrel. Azt azonban, hogy kikkel és hol találkoztunk és mit mondtunk el nekik a napirendünkről nagyon vigyáztunk. Anya halála miatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és vigyázni akartunk a másikra.
Nem sokkal ezelőtt azonban apa azzal jött haza, hogy szeretné ha Aiko elutazna Londonba egy házassági interjúra. Teljes döbbenettel pislogtam a nővéremre, hiszen én azt hittem, hogy már beszélt apának Naokiról. Ott és akkor azonban két héttel ezelőtt viszont kisült, hogy egy szót sem szólt neki. Naoki az egyik fotós fia, ő segédkezett az egyik reklám fotózásán, ahol megismerkedett a nővéremmel, majd fél évvel ezelőtt! Mikor másnap apa nem volt otthon Aiko kétségbeesetten kért, hogy segítsek neki, hogy valahogy időt nyerjen, amíg kitalálják Naokival, hogy mondják el apának a dolgot. Belementem, hogy segítek nekik, amikor ő elállt a tervével, hogy vegyem át a helyét. Vagy is hogy utazzak Londonba, ahol jelenleg a férfi tartózkodik és játsszam el, hogy ő vagyok én, ő pedig idehaza megteszi ugyanezt. Tekintve, hogy csak anya volt képes minket megkülönböztetni minden kétség nélkül, így tudtuk, hogy sikerülhet.
Ennek fényében tehát a nővérem megtanított hogyan viselkedjek úgy, mint ő, én pedig hogy hogyan tettesse azt, hogy én vagyok. Vagy is hogy semmiképpen se menjen zongora közelébe, mert ő maga nem tud játszani. Tehát most kénytelen leszek kitölteni a papírokat, hogy azokat leadva apa beírathasson a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskolába, amely valahol Írországban található. Kwang Soo-Yong pedig majd ott fog felkeresni engem, és akkor megismerkedhetek a nővérem… a saját vőlegényemmel. Azt hiszem ez az egész bonyolultabb lesz, mint ahogy azt Aiko elképzelte.