Ethan Williams

Enyém az utolsó szó

Ethan Williams

Név: Ethan Chad Williams
Becenév: Ethan, ne becézz, vaaagy, Mr. Kritikus
Születési hely és idő: 1980. december 20, Írország, Dublin
Átváltozási idő: -
Nem: férfi
Vér: aranyvérű
Csoport: Diák
Ház: Mardekár
Évfolyam: 6. évfolyam
Pálcád: 14 hüvelykes bükkfa, egyszarvúszőrrel

I am really...

Külső: Talán inkább ezzel kezdem, mert ez könnyebb. Igen, határozottan az, mert kevésbé összetett, mint a jellemem. Fekete hajam van és ugyanilyen színű szemem, erre mondja azt a sok idióta, hogy sötét tekintetem van. Majd 190-es magasságommal és kisportoltabb testalkatommal szinte már a kétajtós szekrény kategóriába sorolható vagyok, de nem az agyatlanabbik fajtából, mint sok háztársam. Mit szeretek hordani? Bármit, csak ne egyenruhát.

Belső: Szokták mondani, hogy Ethannel vigyázni kell, merthogy a srácban van valami sötét. Ez így nem igaz, nincs bennem semmiféle ilyen dolog, csak egyszerűen a „teszek rá magasról” és a „nagyon nem érdekelsz” arcom van a külvilág felé, bár az is igaz, hogy néhanapján valóban ilyen vagyok. Aranyvérű mardekáros létemre semmi bajom a muglikkal, az már más tészta, hogy nem is érdekelnek. Ők nem szólnak hozzám, én nem szólok hozzájuk, ennyi a történet. A saját háztársaim sem érdekelnek különösebben, vannak és kész. Ebből a szempontból elég különc vagyok, mert a viszonyom velük inkább rossz. Persze, tisztelet a kivételnek, de a legtöbbre állatként tekintek. Bocs, hogy megsértettem az állatokat. Jó beszélgetőpartner vagyok-e? Témafüggő, de igen, lehet velem normálisan beszélni. Vannak-e mardekáros jellemvonásaim? Vannak, azt nem tagadom, viszont az egyenesség nem ezek közé tartozik. Kritikus vagyok, öntelt és néhanapján lenéző, azonban azt ne várd tőlem, hogy összevissza hazudozzak. Nem fogok, engem így neveltek, nekem megvannak a saját erkölcsi szabályaim, amit semmiféle ember, rendszer, vagy egyéb más szabály nem fog felülírni. Ha már szabályok, igen, elég furcsán állok hozzájuk… vannak napok, amikor kőbe vésett írás minden, de van, amikor semmi. Jó tulajdonságok? Először kérdezek, aztán ütök, de mindenképpen ütök. Humor? Akad, hol fárasztó, hol gyilkos, hol angol.

My story

Történetem? Én egy ír vagyok. Pont. Na jó, nem, ennél azért kicsit bonyolultabb a dolog. Én egy ír varázsló vagyok. Így már mindjárt más, bár hozzátenném azt is, hogy aranyvérű. Hogy ez mégis ki a fenét érdekelt? Őszintén? Fogalmam sincs. Hogy ez sem jó? Ez egy bemutatkozás? Hát legyen… akkor bemutatkozom. 16 évvel ezelőtt születtem bele egy aranyvérű, dublini máguscsaládba, akiket még véletlenül se próbálj meg ház szerint belőni, mert olyan kevertek vagyunk, mint egy mugli turmix. Igen, tudom mi az, nem kell rögtön meglepődni. Szóval, nem olyan népes család mienk, egy szem nővérem van, ő egyel felettem jár és hugrabugos. Megmondtam? Megmondtam. A gyerekkorom szép volt, bár az is igaz, hogy a szüleimtől igencsak szigorú nevelést kaptam. Bezony, szépen megtanítottak engem minden olyan dologra, amit ők fontosnak véltek az életben, többek között a fene nagy gerincességemre és őszinteségemre. Továbbá például olyan dolgokra, mint a mosogatás… Édes Merlin, attól mentsen meg engem az ég! Utálom, gyűlölöm, elátkoznám, de mégis… hetente kétszer mindig kénytelenek vagyunk mi ketten egy laza koccanásra összefutni. Azt tudni kell anyámról, hogy aranyvérű varázsló léte ide, vagy oda, ő fontosnak tartja, hogy megismerjük a mugli kultúrát, szokásokat és a többi efféle nyalánkságot. Behalsz tőle, de komolyan, nekünk még TV-k is van. Anyám ott szokott ilyen sorozat izéket bámulni a nővéremmel, jóóó, bevallom, én meg az öregemmel meccset. Focit, olyasmi, mint nálunk a Quidditch, csak itt a földön játsszák, de amúgy el lehet vele lenni. Nem erre számítottál egy mardekárostól, igaz? Ethan Williams már csak ilyen és neki így jó. Akkor most apám következik. Ő, hát hogy is mondjam… újságíró, ami szerény véleményem szerint a veszélyes állatok csoportba tartozik. De amúgy az apám kivétel, már amikor. Munkát soha nem hoz haza, maximum a készterméket, de akkor ünnepi vacsora, miegyéb. Ez miért van? Nos… apám nem az a felkapott író, jó, ha egy nyúlfarknyi kis bekezdéssel megajándékozza a sors. De mindezektől függetlenül büszke vagyok rá, mert az apám és itt teszek pontot a dolgok végére. A nővérem, Jasmine… nála jószívűbb és naivabb lelkecskét én még az életben nem láttam. Ha én nem lennék, akkor őt már a fél Roxfort kihasználta volna minden tekintetben. Ennyit a családomról, következze ismételten én. Hát, a gyerekkoromról mégis mi mást mondjak? Jó volt, semmi tragédia nem árnyékolta be a fejlődésemet, nem támadtak rám, nem ettek meg, nem lettem skizofrén és miegyéb. Ez utóbbi nem tudom, honnan jött. Mint azt már említettem, egy saját szabályrendszer szerint élek, ez apámtól jött, ő tanított meg rá, hogy az egyéni értékrend fontos. Innen ered a Szent és Sérthetetlen ethani Kódex. Egoismussal a középpontban. De csak néha. Aztán amint 11 lettem, megjött a roxforti levelem. Hurrá, buli, család összegyűlik, miegyéb, én meg megkezdtem tanulmányaimat aaaaaaa, *dobpergés* Úgy van, a Mardekár házban. Hát hurrá, jó dolog, ha a fél suli mindennemű ismeretség nélkül is utál. De hát ez végülis lényegtelen, akik úgy döntöttek az évek alatt, hogy megismernek, azok megtették, vannak barátaim, akik vették a fáradtságot, hogy nyissanak felém, vagy fordítva, vannak ellenségeim, akikkel egy laza átok pacsival üdvözöljük egymást és vannak a háztárság. Kényes téma? Csak egy pettyet. Némiképp kilógok és ez nem egy ember szemét csípte már a hosszú évek alatt, de a viszony akkor is a köszönünk, illetve a „Hellósztok, parasztok” megszólításig terjedt. Persze vannak kivételek. Mit csinálok, amikor nem kritikus szemmel és felvágott nyelvvel járkálok a folyosókon? Olvasok, írok, rajzolok és párbajozom. Utóbbit és SVK gyakorlatnak fogom fel.