Auror Parancsnokság

.:Kedvenc és egyetlen menyasszonyomnak:.

Halvány mosoly szökött az arcomra, mikor Dora nyugodtnak álcázott hangján beleegyezett a nagyobb házba, és természetes, hogy meghallotta a gyerekeket. Csak úgy kicsúszott a számon, de valóban komolyan gondoltam. Ő az a nő, akivel az életemet le szeretném élni, és persze, szeretnék Dorától gyerekeket.
De ez a boldogság össze sem mérhető azzal, amit akkor éreztem, mikor felhúztam az ujjára a gyémántgyűrűt, majd sikítva rám vetette magát. Hát igen... Máskor talán megróttam volna ezért a viselkedésért, meg azért, hogy lehet valaki ennyire gyerekes, de most nagyon örültem neki, és magamhoz öleltem.
Majd kissé ledöbbentem, mikor megcsókolt, de életemben egyszer, most végre nem érdekelt mások véleménye, csakis a saját és a szerelmem boldogsága.
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek - suttogtam bele a szájába, miközben nem felejtettem el ugyanolyan hevesen viszonozni Dora csókját.

/Köszönöm a játékot! Remélem, nem csalódtál, és lesz folytatás, de ezúttal már a házunkban /

Kinőjük a házat, gyerekek lesznek... MIII??? Gyerekek lesznek! Szóval... akkor... lesznek gyerekeink??? Tehát...
- Okés. Ha lesznek gyerekeink, tényleg jól jönne... - mosolyogtam úgy, mint soha életemben.
Új ház, amiben gyerekek lesznek, gyerekek. Akik az enyémek. Meg Remusé. A miénk. Az enyém és Remusé. Közösek. Úúúú...
Úgy visongtam magamban, mint egy tíz éves kislány, aki megkapta a roxforti levelét. De most akkor is! Komolyan! Az azt jelenti, hogy vannak komoly szándékai, amikre most igyekszem nem gondolni, mert totálisan elájulok.
- Én is szeretlek, Remus, és igazán komolyan gondolom. - néztem rá - szerintem - csillogó szemekkel.
Megsimított, aztán meglepetésemre ellépett. Azt hittem itt hagy, és újra eljátssza, hogy nem vehet el, de szerencsére ultra nagyot tévedtem. Szerencsére! Merthogy a következő mondata szabályszerűen lesokkolt. Először nem jött ki hang a torkomon, eztán sikítva ráugrottam életem szerelmére.
- Igen, igen, igeen! - mondtam boldogan, még mindig Remuson lógva. Az előbb tévedtem. Most mosolyodtam el úgy, mint még soha!
Egy picit hátrébb léptem, hogy megnézhessem, hogy mi is került az ujjamra. Gyönyörű, eszméletlen, borzasztóan szép, Tuti, hogy koboldok csinálták, és két zafír van az oldalán, és... és... és... ááá.
Nem törődve Remus "munkahelyi elveivel" a meghatottságtól kicsit könnyezve öleltem és csókoltam meg. Azt hiszem, ez életem legszebb pillanata.

.:Dorám:.

Hihetetlen, hogy nem voltam képes megkérni őt. Micsoda szánalmas egy alak vagyok! Mindig határozott, megfontolt jellem voltam, erre most berezeltem egy kérdéstől, mely szinte egyértelműen adja magát. Nem értem miért. Szörnyű volt látni, ahogy a kedvesem arcáról eltűnik a mosoly, és kénytelen-kelletlen beleegyezik a közös házba. Nem szeretném erőltetni őt, de mindig is vágytam egy ilyen életre, és hiszem, hogy ő is boldog lenne. A mostani házunk szép és jó, csak kicsi. Két embernek bőven elég, de ha... ha egy harmadik is érkezne...
Zavaromban a nadrágzsebembe mélyesztettem a kezem, és ujjaim kitapintották azt a gyűrűt, aminek már Dora ujját kellene ékesítenie. Meg kell tennem, hiszen ezért vagyok itt! És nem utolsó sorban, én is szeretném.
Sosem voltam gazdag ember, mielőtt a Roxfortba kerültem volna, gyakorlatilag napról napra éltem, sosem engedtem meg magamnak semmilyen fényűzést, a ruháim kopottasak, viseltek, már legalább négy éve hordom ugyanazt a tweed öltönyt, de ez engem nem zavart sosem. Annál inkább, mikor Dora belépett az életembe, szerettem volna elbűvölni, és megélhetést biztosítani számunkra a közös élethez. Miután Roxfortból el kellett jönnöm, hamarosan változtak a dolgok, és auror lettem. Így egy percig sem gondolkodtam, amikor megláttam a fehérarany gyémántgyűrűt, melynek oldalán két zafír csillog. Minőségi koboldmunka, olyan, amilyen megilleti Dorát.
- Sajnálom, talán túl gyors neked, én csak arra gondoltam, hogy talán hamarosan kinőjük a házat, és már nem lesz elég nekünk. Ha... esetleg családot alapítanánk... gyerekeket - a végét már csak halkan mertem mondani, inkább magamnak, mintsem Nymphadorának. Közben szorosan magamhoz öleltem, és úgy beszéltem hozzá. Talán most végre sikerül kimondanom... - Tudod, én komolyan gondolom azt, ami köztünk van, szeretlek téged, Dora - simítottam végig az arcán.
Majd hátrébb léptem tőle, hogy a szemébe nézhessek, amikor folytatom. Lassan előhúztam a gyűrűt a nadrágzsebemből, bár nem térdeltem le, azt csak a tündérmesékben szokták, de őszintén a szemébe néztem, és halványan elmosolyodtam, majd kimondtam, amit már régóta kellett volna:
- Hozzám jössz feleségül?

- A legszerencsésebb... de csak utánam. - motyogtam, miközben még szélesebbre húztam a mosolyom.
Imádom. Imádom a szemét, imádom a haját, imádom a sebeit, az eszét, a szívét, a lelkét... de ő nem érti meg... Persze már valamennyire megadta magát az érzéseknek, de ki tudja, meddig kell rugdosnom, hogy végre kimondhassam NEKI az boldogító igent.
Aztán megállt az ütő bennem egy pillanatra. Fontos kérdés, megtisztelném, ha.... Ez már az lesz!! Elhamarkodtam a szomorú gondolatokat! Ááá, Merlin!!! És a következő pillanatban már le is eresztettem. Ez szemétség az élettől. Miért? Miért, miért, miért??
- Nos, öhm. Ha ezt szeretnéd. - mondtam szinte suttogva, érezhetően szomorkás hangon. Próbáltam elnyomni, mert nem akartam megbántani Remust, hisz még azt hinné, hogy nem szeretem! - Bár nekem tökéletesen megfelel a mostani is, a lényeg, hogy mellettem legyél. - préseltem ki magamból egy mosolyt.
Komolyan? Komolyan új házat akar?! Báár... ha úgy nézzük, ez haladás. Közös házat akar VELEM, igaz, most is velem él. De akkor is! Talán kezd megtörni, és hamarosan megkéri a kezem! És ezzel el is tűntek a szomorú gondolataim, mert visszafoglalta helyét az álmodozás, vágyakozás és a remény. Most igazi mosollyal bújtam - remélhetőleg - leendő férjemhez. Magamba szívtam az illatát. Azt is imádom. Imádok mindent, aminek köze van hozzá!

.:Dora:.

Még ennyi idő után is, valahogy váratlanul érnek az efféle érzelmes megnyilvánulások. Persze, nagyon örülök neki, hogy Dora mindig ilyen lelkes, bár tudnám mégis, miért pont énbelém szeretett, mikor annyi más varázsló sorban állna a kegyeiért. Hamarosan találna jobbat nálam, sőt, talán jobb lenne, ha valaki olyannal kezdene, aki korban hozzáillő. Tizenhárom év, az tizenhárom év, kevesebb nem lesz, csak én leszek egyre öregebb. De tudom, ha két lélek egymásra talál, a számok mit sem érnek. De ez még nem jelenti azt, hogy megértem a választását, még mindig hiszem, hogy rosszul döntött, mikor belement ebbe a kapcsolatba. Az az igazság, hogy számomra is fontossá vált, tudom, hogy önzőség, de most már nem is akarom őt elengedni, még akkor is, ha féltem a bennem lakozó farkastól. Szükségem van rá, hogy mindig mellettem legyen, és mosolyt csaljon az arcomra.
Így hát meglepődve viszonoztam az ölelést, és végleg elszállt belőlem minden kétség. Tudtam, hogy igen lesz a válasza, a szeme elárulta. Senki sem nézett így rám azelőtt, ő az embert szereti bennem, Remust, és nem pedig a vérfarkast. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy megcsókolom, forrón, és szenvedélyesen, de aztán meggondoltam magam, végtére is, ez egy munkahely. Pillanatok múlva ragyogó tekintettel jelentette be, hogy kész van a papírokkal. Itt az idő.
- Micsoda szerencsés fickó vagyok - mosolyodtam el én is, és végigsimítottam az arcán. Istenem, olyan gyönyörű!
- Valami fontos dolgot szeretnék tőled kérdezni - kezdtem bele. - Khm... Megtisztelnél azzal, hogy... - elcsuklott a hangom, valahogy nem jöttek ki rajta azok a szavak, amikre szükség lett volna, helyette máshogy folytattam - ...közös kertes házba költözöl velem?

Rengeteg papírmunkám volt ma, amiket mindenképp be kell fejeznem, ezért még a munkaidőm leteltével is bent kellett maradnom. Nem csak akció és kaland az aurorok élete! Mikor teljesen egyedül maradtam és már a papírok sem kötötték le a figyelmem, elkalandozott a gondolatom. Természetesen Remus felé, aki szintén a Parancsnokságon dolgozik, csak a folyosó másik végén. Annyira nehéz volt megértetni vele, hogy nem menekülhet az érzések elől és hogy igenis szeret engem, hiába álltatja magát. Meg hiába a sok kifogása, hogy szegény, meg idősebb és még vérfarkas is, én akkor is imádom őt és bármit feladnák érte. BÁRMIT! Így, nagy betűkkel, felkiáltójellel a végén. És mikor végre összeköltöztünk, jött az a probléma, hogy mikor is lesz hajlandó feleségül venni. Ha egy sima csókra annyit kellet várnom, erre meg pláne! Szomorú gondolataimból egy ismerős, és számomra a legkedvesebb hang szakított ki, ami a hátam mögül szólt.
- Szia Remus! - fordultam hátra és öleltem meg. - Nem kell, ez már az utolsó. - néztem abba a két gyönyörű, borostyánszínű szemébe. Annyira aranyos!
Legszívesebben most rögtön megcsókoltam volna, de tudom, hogy munkahelyen nem szereti, hiába ment már haza mindenki. Ő tökéletesen szét tudja választani a munkát és a magánéletet. Visszafordultam az asztalomhoz, majd leírtam a még hiányzó, utolsó mondatot. Ezzel végeztem is!
- Én kész vagyok! - néztem az én egyetlenemre. - Ettől a másodperctől kezdve csak a tiéd vagyok! - mosolyogtam rá, majd megöleltem.
Ilyen boldog sem voltam még soha!

.:Tonks:.

Azt mondják, nem tesz jót egy párkapcsolatnak, ha mindkét fél ugyanott dolgozik. Nos, mi nemcsak ugyanott, hanem ugyanazt is csináljuk. De én úgy érzem, mióta én is auror lettem, ez csak még jobban összeköt kettőnket. Én már úgy fél órája végeztem, de úgy döntöttem, megvárom Dorát. Van valami fontos, amit mindenképpen meg szeretnék vele beszélni. Azt hiszem, már tudja, mi az. Igen, biztosan így van, de nem bánom.
Mikor beléptem a helyiségbe csodálkozva vettem észre, hogy csupán mi ketten vagyunk. Persze, nem mintha közönséget akartam volna a lánykéréshez, csöppet sem, de most, hogy tudatosult bennem, mire készülök, inába szállt minden bátorságom. A tenyerem izzadni kezdtem, és a szívem a torkomban dobogott. Véletlenül sem szerettem volna elszúrni a pillanatot, hiszen ez fontos lépés az életünkben.
Most kezdtem el először megkérdőjelezni a döntésemet. Biztos, hogy pont itt kellene feltennem a kérdést. Lehet, hogy jobban szeretné valami romantikus helyen... Te jó ég! Lehet, hogy nemet fog mondani! Mi lesz velem, ha így lesz?!
- Khm.. Szia! - mosolyogtam rá. - Ha még nem végeztél a papírokkal szívesen segítek - ajánlottam addig is, amíg megtalálom a hangom, és leültem mellé egy székre.

.