Klubhelyiség

Sophie Marianne Raven

- Csodás, napfényes őszi délután! - hunyorogva szippantottam bele a friss levegőbe, mihelyst felkeltem a délutáni szunyókálásomból! Az ablakhoz siettem, még jobban kitártam, hogy a lágy szellő simogathassa orcáim és bele-bele kapjon szőke göndör fürtjeimbe.
Körülnéztem a végtelenségbe nyúló birtokon és látva pajtásaimat miként néhány gólyával szórakoznak az udvaron, elhatároztam, hogy csatlakozom hozzájuk.
Gyorsan a fürdőbe siettem, megigazítottam a kissé szanaszét folyt sminkemet és felöltöttem az általam tervezett, legszebb ruhát, ami a szekrényemben találtam. Amint elkészültem felkaptam a vállamra a kis málhámat és máris dudorászva szökdécseltem lefelé a zöld fényáradatban úszó klub-helységbe. Elértem az utolsó két lépcsőfokot, de mielőtt ugrottam volna, észrevettem, hogy az egyik háztársam igen bőszen egy könyvre bambul. Vártam egy kicsit. Odalapultam a mellettem levő kőoszlop mögé és meresztettem az azúrkék szemeimet. Mintha arra vártam volna, hogy valamin tetten érem.
Jobban megfigyelve észrevettem, hogy a lány kicsit sem nyugodt... Az ujjai teljesen elfehéredtek a könyv szorításától, az arcán gondterheltség volt jelen. Már-már azon gondolkodtam, odamegyek és rákérdezek mi az oka a nyugtalanságának, mikor hirtelen hatalmas sóhajtással könnyített lelkén, és újra a könyv rejtelmeibe vetette magát.
Gyerünk Daphne itt a remek alkalom, hogy kiosonj a többiekhez és megleckéztess néhány újonc Griffendélest. Elindultam a kijárat felé, de még egy utolsó pillantást vetettem a lányra, közben komolyan elgondolkodtam: Vajon tényleg ilyen szívtelen lennék? A saját háztársam nincs jól és én, a Mardekár bohóca nem vidítja fel? Hát hogy van ez?
- Ahhjjj... Danee, az átkozott jó szíved fog egyszer a sírba vinni! - mormogtam magamba miközben visszafordultam és odamentem a lányhoz.
Annyira bele volt merülve a könyvbe, hogy észre sem vette, hogy előtte állok. Fogtam a pálcám és a könyvet lejjebb nyomva, kérdeztem a társam:
- Hahó királylány, minden Ok? Látom kicsit feszült vagy mostanában. Segíthetek? - néztem rá boci szemekkel, vártam hátha magához tér és válaszol végre.

Daphne Greengrass

Az idejövetel maga volt a mennyország idén is. Ugyan már hatodik éve koptattam az itteni padokat, de mai napig imádtam már csak azért is mert nem kellet a mostohámat hallgatnom, hogy legyek ilyen jó modorú, meg viselkedjek nőiesebben. Szinte olyan volt nekem olykor mintha valami etikett tanárt aggattak volna a nyakamba. Ám most megpróbáltam nem erre koncentrálni. Ehelyett azon járt az agyam, hogy vajon mit rejteget nekem a most következő hatodik. Jövőre végzős leszek és még csak ki se jutott nekem a kellő izgalomból, de talán most szerencsésebb leszek. A Pincék alagútjában sétálgatok miközben ezen gondolkodom amíg el nem érek a jól ismert ajtóhoz. A jelszó után belépek a klubhelyiségbe, amely ugyan kong az ürességtől, de a megszokott kényelmet mutatja. Ledobtam magam egy székbe és lehunytam a szememet. Minden a megszokott volt, mégis tudtam, hogy új év mindig új meglepetésekkel jár. Hallgattam a csendet miközben azon agyaltam, vajon mivel tölthetném el az idei évet. Na jó a tanuláson kívül. Talán kellene valami plusz, de vajon mi? Sóhajtottam, majd a kezemben lévő kis könyvre sandítottam. Kinyitottam, majd odalapoztam, ahol behajtottam a sarkát. Úgy döntöttem most hogy nyugodt helyen vagyok egy kis olvasás nem árt meg. Mivel nem tankönyv volt ezért nem mondhatta volna senki, hogy stréber vagyok. A lapok lassan, de fogyatkozni kezdtek olvastam a sorokat. Olykor felpillantottam a könyvből, de mintha az egész Mardekár kihalt hely lett volna, nem jött senki. Egy idő múltán már fel sem pillantottam a könyvből csupán próbáltam minden gondolatom elzárni mélyen az elmémben. Ám hiába volt izgalma, és érdekes a könyv, akkor sem tudta száz százalékosan lekötni a figyelmemet… valahogy most is előtérbe jöttek azok amik az eljövetelem óta zavartak. Például apám szavai, és hogy talán nem én leszek az egyetlen a családban. Nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolják? Még egy gyerek és ráadásul a féltesómként? Kissé kiborultam… na jó talán túlzottan, de megint nem kérdeztek meg csak eltervezték mint akkor az esküvőt. Kezdett iszonyatosan az idegeimre menni ez az egész családi perpatvar. Vajon miért van az, hogy engem senki sem hallgat meg. Arra eszméltem, hogy már egyáltalán nem olvasok, csupán erősen szorítom a könyv borítóját, de annyira, hogy elfehéredett az ujjam. Egy mély levegővételt követően a sóhajtással egybekötötten engedtem a könyv szorításán és próbáltam lenyugtatni magamat.
- Nyugalom Mary….-mondtam magamnak, és ha ezt most hallja valaki valószínűleg idiótának néz, de muszáj volt valamit mondanom magamnak. Ezután elszámoltam 10ig magamban, majd amikor éreztem, hogy újra nyugodt vagyok, folytattam a könyv lapozgatását. Most már tényleg csak a történetre figyeltem és minden mást elhessegettem. Végre sikerült csak erre koncentrálnom, de annyira jó, hogy teljesen belemerültem a könyv soraiba…

.