Bájitaltan tanterem

ღ Susan Bones ღ

Szeretem. Igen, most már képes vagyok bevallani magamnak, hogy nem érzem erőltetettnek azt, hogy nekem őt kell feleségül vennem őt, mert boldogan fogom tenni. Bár, hogy mit fog Edevis tükre nekem mutatni, ha órára fogunk menni és pont a tükröt fogjuk tanulmányozni, nos azt nem tudom. Vajon változhatnak a vágyaink vagy mindig ugyanazt fogjuk látni? Nem tudhatom, de azt igen, hogy Susan bármennyire meglepődtem az elején, kezd közelebb kerülni a szívemhez.
Ha oda valaki bekerült azt csak nagyon nehezen engedtem el, vagy meggyűlölöm, ami általában a rosszabbik eset szokott lenni. Olyankor az illetőt látni sem akarom, elkerülöm messzire és ha meglátom, nos rá sem nézek.
Az, hogy a vörös hajú lányok a vesztem, nos ez nem az én hibám. Kevesen vannak, egyediek és mégis gyönyörűek a maguk módján. A vörösek, mindig kisebbségben lesznek, de egyszer őszintén megnéznék egy olyan felvonulást ahol csak vörös hajú emberek vannak.
Na jó, ilyet biztos még a muglik között sem rendeznek, nemhogy a varázslók között. A Weasley család azt hiszem az egyetlen amiben minden egyes családtag haja vörös. Nálunk más a helyzet, anya sötétbarna hajú, apa meg, nos ő az akitől a hajam színét örököltem, amire néha büszke vagyok. Oké mindig az vagyok, ha valaki csak úgy totál véletlen beletúr a hajamba és… jó, ilyesmi is csak nagyon régen történt velem, de akkor legalább tudtam, hogy az illető viszont szeret.
Most túl sok a bizonytalanság bennem, Susan sosem mondta, hogy örül nekem, mármint a Minisztérium döntéshozatalának. Önszántából is a feleségem lenne és ha odakerül a sor akkor gyerekekkel ajándékoz meg engem?
Nem tudom, semmit sem tudok, pont azért mert mindig igyekeztem ezt a témát jó messzire elkerülni, ha vele vagyok. Először jobb szeretném megismerni őt, tudni szeretném, hogy általában melyek azok a témák amik zavarják. Nem akarom feleslegesen felidegesíteni, vagy gondot okozni neki, azzal, hogy ilyen kényes témát hozok fel előtte. Erről a rendeletről komolyan csak Terry és Anthony érdeklődhet, hogy ki kit kapott, legalább mások is rosszul jártak, mint ők vagy sem.
Pont ezért nem fogom én egy ideig elmondani nekik kit kaptam. Semmi közük hozzá, mondjuk engem sem érdekelt az amit mondtak nekem, de elmondták, hogy ők hogyan jártak és nagyon kíváncsiak rám. Nem szégyenlem Susant vagy ilyesmi, egyszerűen én még nem akarom, hogy rólunk kezdjenek el beszélni a Roxfort falai között.
Mosolyogva fogadtam azt, ahogy Susan helyet csinált maga mellett és egy picivel közelebb kerülhettem hozzá. Ránéztem, talán még túlontúl feltűnően végigmértem őt, a gyönyörű vörös haját, ahogy a hajtincsei a vállára zuhannak, a nyakát, mely elrejtőzik a kétfelől körbeölelő vörös tincsek között. A mellkasát, melyet lehet elrejt a talár, de én mégis képes vagyok használni a fantáziámat és élettől telinek látom a kebleit. Talán túl sokáig bámultam őt, nem kellett volna legalább háromnál több percig csendben maradni és figyelni a megjelenésére. Nem ráztam meg zavarodottan a fejem, csak egyszerűen az ajkaira húztam a tekintettem. Piros, csókolni való ajkak voltak, amiket eddig nem volt szerencsém megérinteni a sajátommal. Túl kevés a bátorságom, vagy tartok attól, hogy ellök magától, amit biztosan nem vennék jó néven. Pont ezért kell nekem egy jó darabig türtőztetnem magam.
– Volt egy különleges álmom Susan. Csak azon gondolkodom, hogy elmondjam-e neked vagy hallgassak vele. – persze egy csöppet füllentettem, tulajdonképpen őt néztem és nem azon filozofáltam, hogy elmondjam neki miként fogom megkérni a kezét, ha eljön az idő.
– Na jó elmondom, hiszen úgy sem bírnám ki azzal a gondolattal sokáig, hogy nem mondtam el neked. De ezt jobb ha leírom, elmondva elégé furcsán hangozna, itt meg… mindenkinek füle van. – elővettem egy pergament és egy tollat, aminek a segítségével leírtam azt amit elviekbe m nekem ki kellett volna mondanom.
Amikor magamban újra elolvastam a kész szöveget még én is meglepődtem magamon. ,, Veled álmodtam Susan. Tudom, hogy meglepő ez egy kicsit, de... úgy véltem én, boldog leszek melletted. A legmegfelelőbb személy a számomra csak te vagy s, lassacskán kezdem úgy érezni, hogy a Mágiaügyi Minisztérium döntéshozatala nem kényszer, hanem ajándék. Az én ajándékom meg te vagy Susan Bones, akit később örömmel fogok feleségül venni, mert tudom, hogy boldogok leszünk, te meg én. Álmomban is ez volt, már csak arra kell rájönnöm a valóságban szintén ez lesz-e. Én őszintén remélem, hogy ez lesz és mindez nem csak az én beteges álmom.” Elhúztam a számat, majd kissé elégedetlenséget érezve magam iránt átnyújtottam a pergament Susannak.
– El ne sikítsd magad, nem szeretnék mások előtt lebukni… – suttogtam halkan, azt remélve, hogy majd megérti mire céloztam ezzel.

Májköl <3

Talán az eddigi legnagyobb csoda az életemben, ami a nagynéném szerint tényleg egy különleges dolog, hogy egy ilyen vidám természetű hölgyemény lett belőlem, aki ritkán zárkózik magába, és mindig élvezi a barátai társaságát. Persze, a gyermekkorom nem volt kiegyensúlyozott, harmonikus és irigylésreméltó, inkább hasonlít egy hullámvölgyre, amit eddig nem sokan jártak meg. A szüleim elvesztése nem meglepő módon mély nyomot hagyott bennem, és soha nem tanultam meg, hogy milyen az igazi szülői szeretett. Ezért egy csomószor elgondolkodtam már azon, hogy vajon egyszer a jövőben jó szülő fog-e vállni belőlem, mivel nem volt senki, aki megmutatta, hogy mit, vagy éppen mit nem kellene csinálni, hogy a helyes irányba neveljem a porontyokat.
A jövőmmel kapcsolatban egyenlőre annyit tudok, hogy egy számomra gyönyörű napon valószínű, hogy Michael felesége leszek. Annyira, de annyira örülök neki, hogy a sors, vagyis inkább a Minisztérium pont őt osztotta mellém. Azóta már csevelyt is folytattunk párszor, de egyszer sem esett szó az egész házasodósdiról, ami nem biztos, hogy negatív dolog. Tizenévesen még nem kell folyton ezzel terhelnünk magunkat, elég ha inkább természetesen próbáljuk meg kialakitani a dolgokat. Sajnos a rendelet óta egy csomó erőlktetett próbálkozást láttam, amiről nem feltétlen az érintett személyek tehetnek. Nekünk, vagyis nekem mázlim volt, meg még pár párosnak biztos, de a többséget először biztos kellemetlenül érintette az egész.
Mivel még Hannah is felszívódott a szemem elől, ezért magányosan kellett töltenem az órák előtte perceket. Nem szeretek egyedül lenni, mert akkor általában a figyelmem elterelődik, és a fantáziám elszárnyal, és olyan dolgokat képzelek be magamnak, amiket még én sem hiszem el, hogy meg fog történni. Mint például, hogy én és M..., inkább hagyjuk. Elkell hagynom ezt a hülye szokásom, hogy szürreális képeket festek az elméletemben egy bizonyos személyről.
Sóhajtottam egyet, majd unottan lapozgattam a könyvet. Többnyire nyugodt lehetek az órán, mivel Piton nem igazán szokott makacskodni velem, én is hagyom őt nyugodtan dolgozni, és ez fordítottan is igaz. Általában a diákok többsége rühelli az óráit, és imádnak neki beszólogatni, de aki nem bajkeverő, azt csak ritkán ossza ki.
Lelkesen figyeltem az ajtót, bár már tizenpárszor kinyílt, és sajnos mindig csalódottan csüggesztettem le a fejem. Most viszont nem várt fordulatot vett az eseménysor. Michael lépett be az ajtón, és a szemeim rátapadtak. Csak néztem, ahogy körba néz, és keresi az ismerős arcokat, majd megpillantott. Zavaradottan lekaptam a tekintetem, és a könyvem bámultak vöröses színben. Nem akartam, hogy kiszúrja, hogy mennyire bámulom. Köszönhetően a vörös hajamnak nem feltűnő, ha egy-két árnyalattal pirosabb színt veszek fel. Lépéseket hallottam, majd ártatlan szemekkel felpillantottam, és már ott is állt előttem.
- Szia Michael. Csak nyugodtan- mondtam mosolyogva, majd összébb szedtem magam, hogy biztos elférjen mellettem. Az ajkaimba haraptam, majd mélyen a szemeibe néztem.
- Hogy aludtál?- kérdeztem tőle angyali tekintettel, és közben becsuktam az unalmas könyvet, ami mostanában amúgy sem köti le a figyelmem. Reméltem, hogy ez a pillanat örökké tart, és nem fog közbejönni semmi. Semmi, ami elronthatja ezt, amiről már annyiszor álmodoztam...

Michael Corner


Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon Michael örül-e annak, hogy engem kapott a rendeletben. Mostanában egyre többet beszélgetünk, és úgy érzem, mintha egyre jobban megismernék egymást, és személy szerint kedvem megkedvelni. Lehet a sors fintora. Először rosszul fogadtam a Minisztérium döntését, és egy részem még mindig ellenzi, hogy ránk akarják kényszeríteni a házasságot, de kezdem elfogadni és bele törődni.
Öt éves voltam amikor a szüleim meghaltak. Azóta nincs családom. Persze, ott van a nagynénim, de ő mindig is a karrierista szerepét töltötte be. Fontosabb volt neki, hogy mit ír a Reggeli Proféta, mint az, hogy eljöjjön velem néha a temetőbe, vagy bármi más családi jellegű dolog. A Roxfortban lassanként egyre több barátra tettem szert, és idővel már a szüneteinket is együtt töltöttük.
Szerencsémre szolgál, hogy nagyjából minden tantárgyból jó vagyok, de legfőképpen a Bűbájtant szeretem. Már kiskoromtól kezdve imádtam a varázsvilágot, és minden vele kapcsolatos dolgot, így úgy érzem, hogy a muglik közt biztos nem állnám meg a helyem. Nem azért, mert nem lennék képes rá, csak annyira hozzá szoktam már ehez a társadalomhoz, hogy nem tudnék máshogy viselkedni. Lehet idővel megszoknám, de a szívem mindig is ide húzna.
Csak unottan ábrándoztam a Bájitaltan terem közepén lévő padban, mert sokkal előbb érkeztem, mint az óra kezdete. Csak páran tartózkodtak itt, és a többségük csak ismételgette az eddig tanultakat, a többiek meg beszélgettek. Sajnos egyikükkel sem ápoltam valami szoros kapcsolatot, így vártam, hogy belép valaki, akivel végre én is szót érthetek, ha csak egy kis időre is.
Közben a hajam igazgattam, mert folyton a szemembe lógott. Az ajtó kinyílt, és csillogó szemekkel figyeltem, hogy vajon kilép be az ajtón.

.