Klubhelyiség

Terry Boot

Odakint sötét volt, estébe fordult már a nap, mire hullafáradtan beestem a klubhelyiségbe. A hetem kétségtelenül legfárasztóbb napja volt ez a mai. Óra, óra hátán, szinte megállás nélkül, leszámítva az ebédszünetet, egészen vacsoráig. Ha valaki, én pedig szeretek tanulni, de tényleg. De ennyi feszített koncentrálás már az én agyamat is megviseli. Jóformán csak bevonszoltam magam a legközelebbi szabad ülőalkalmatosságig és lerogytam rá, a cuccaimat magam mellé dobva a földre. Már arra sem volt erőm, hogy normálisan letegyem őket. De alighogy leültem és hátradőltem a karosszékben, az agyam máris azon kezdett kattogni, mire is kell felkészülnöm holnap. Szokásom előre tanulni, így szerencsére olyan sok minden nem maradt, de még így is több, mint amennyi ilyen energiaszinttel teljesíthetőnek tűnik. Sajnos a maximalizmusom azonban nem hagy pihenni. Nehézkesen előrehajolok és a cuccom után kotorászok, amit az előbb dobtam le a földre. Kiveszem belőle az SVK tankönyvet és nekiállok fellapozni a fejezetnél, amit a professzor kiadott elolvasásra. Előrébb csúszok, hogy elérjem az asztalt. Pennát és tintát veszek elő. Nehezen bírok koncentrálni, de igyekszem megemberelni magam. Bár már annyira fáradt vagyok, hogy a szememet alig bírom nyitva tartani, olvasni kezdek, de elég nehezen bírok a betűkre fókuszálni, hát még kivenni a szöveg értelmét. Pedig muszáj lenne kijegyzetelni. Borzalmas ez a hetedév! Még ennyit tanulni! De hát muszáj, ha azt akarom, hogy jól sikerüljenek a vizsgáim évvégén. Márpedig azt akarom. Másképp esélyem sincs jó állásra. De ez a jegyzetelés most nagyon nem hiányzik. Erőlködöm, erőlködöm, de egyre csak azon kapom magam, hogy bámulok a nyitott könyvre magam előtt és egy szót sem fogok fel abból, amit olvasni próbálok. Hogy lesz ebből bármi is?

.